A 2014-ben megalakult német sludge/stoner metal csapat, a High Fighter pályáját a kezdetőktől fogva nyomon követtük: írtunk a bemutatkozó EP-jükről, majd a teljes első stúdióalbumukról ITT és ITT, valamint egy interjút is készítettünk velünk, mely ITT olvasható. Az együttes a saját stílusát a kezdetekben bluescore-ként definiálta, mely ugyan promóciós szempontból, figyelemfelkeltésként jól hangzott, de sok mindent nem igazán árult el a zenéjükről. A remekül sikerült 2014-es EP után számomra a 2016-os "Scars & Crosses" kicsit fantáziátlannak tűnt, így nagyon kíváncsi voltam, hogy három év után mire jutott a hamburgi banda.

A High Fighter nem egy szokványos állatfajta: rengeteg stílus ötvöződik a zenéjükben, leginkább a stoner, a doom és a sludge, megbolondítva némi füstös, mocskos ősrock-blues hibriddel. A brigád azonnal szembe- (illetve fülbe-) szökő jellegzetessége az énekesnőjük, Mona Miluski embertelenül pusztító hangja. Legyen szó akár death metalos hörgésről, fejhangú metalcore-os üvöltözésről vagy éppen a kifejezetten dögős és húzós tiszta énekéről, a hölgy azonnal megragadja az ember figyelmét, egész egyszerűen képtelenség háttérzeneként hallgatni a németeket.

Természetesen - ahogy ez lenni szokott - a nagyon egyedi teljesítménye erősen megosztó jellegű: el tudom képzelni, hogy sokan egyenesen Kínáig futnak majd kínjukban, amint meghallják a produkcióját, mások csak pislognak döbbenten, de a metalrajongók többsége egész egyszerűen csak őrülten headbangelni fog, mert a "Champain" bitangerősre és istentelenül zúzósra sikeredett.

A High Fighter igazi koncertbanda: rengeteget turnéznak olyan csapatok társaságában, mint a Crowbar, a Corrosion Of Conformity, az Ahab vagy éppen a Downfall Of Gaia, illetve számtalan fesztiválfellépésen és klubturnén vannak túl. Nem győzöm hangsúlyozni ennek fontosságát: egy zenekar a koncertezés során válik egységgé, akkor derül ki, hogy a közönség mire indul be igazán, mi működik a színpadon és mi nem. A rockzenében mindig is a rajongókkal való élő kapcsolattartás volt mindennek az alapja, sajnos mára ez is (mint szinte minden) alapvetően változott meg: a laptopbandák korában nincs visszajelzés, stúdiós ügyeskedések rejtik el a karizma vagy éppen a hangszeres tudás hiányát.

Nos, a német brigádnak kifejezetten jót tett a bulikból leszűrt tapasztalat és amit hiányoltam a debütalbumról, az most itt kamatostul pótlásra került. Szinte tapintható az az energia, düh és dinamizmus, mely kicsordul a dalokból. Sokkal tempósabb, harapósabb és húzósabb lett a "Champain", ráadásul a High Fighter óriásit fejlődött a dalszerzés terén is.

Az új anyagon szinte kivétel nélkül azonnal rögzülő, önálló karakterrel rendelkező, dallamos tételek sorakoznak. Természetesen Mona Miluski védjegyszerű, szinte eszement hörgései is helyet kaptak, azonban sokszor éreztem úgy a lemez hallgatása közben, hogy ezek a dalok már nem mindig kívánják meg ezt az előadásmódot és inkább hátráltatják a befogadást, semmint elősegítenék azt.

Egyrészt az énekesnőnek hihetetlenül szuggesztív, kifejező tiszta hangja remekül viszi, utaztatja a hallgatót, másrészt most annyira jó melódiákat sikerült megírnia a zenekarnak, hogy többször megakasztott az egyébként szintén elképesztően súlyos, black-death metalos módra pusztító vokál. Ha valakinek ilyen remek énekesi adottságai vannak (mely egyébként teljesen mentes a mostanában egyenvonalasra fazonírozott popos maníroktól), akkor azt érdemes mind jobban kiemelni.

Már az első alkalommal több szerzeményt bejelöltem, mint kedvencet (a háromnegyed órás, tizenegy tételes korongon két instrumentális átvezetés is helyet kapott, így kilenc önálló dalról beszélhetünk), de aztán szépen lassan a kvázi-töltelékként jellemzett nóták is megkedveltették velem magukat. Hol egy istentelenül bitang riff, hol egy ízes, hard rockos szóló, hol meg a zseniális dalszerzői építkezés vett le a lábamról. A hétperces Another Cure erre tökéletes példa: olyan érzelmi és zenei ívet jár be a szám, hogy csak leshetünk ki a fejünkből.

A Dead Gift, a záró Champain vagy éppen a (szcénához mérten) szinte slágeres Kozel mind zseniális darabok, de tulajdonképpen minden egyes tétel kiemelhető valami emlékezetes pillanat miatt. A When We Suffer című dalban a Downfall Of Gaia frontembere, Anton Lisovoj vendégszerepel, remekül kiegészítve az énekesnő grunge-os dallamait. 

Egy szó, mint száz: a High Fighter óriási meglepetést okozott számomra második soralbumával. Megmaradtak a zenekar alapvető stílusjegyei, de hatalmasat fejlődtek dalszerzés és kreativitás terén. Mintha egy másik banda játszana most itt: dühös, húzós, mégis intelligens és elszállós, utaztatós dallamokkal teli album a "Champain", mely hónapokra elég felfedeznivalót kínál, ha rászánjuk az időt. 

Ami pedig hab a tortán: a németek mára teljesen egyedi zenei karaktert építettek ki a maguk számára. Azonnal felismerhető a stílusuk, nem kell félpercenként hivatkozási pontokként más zenekarokat, dalokat vagy riffeket emlegetni, mert ők leginkább saját magukra hasonlítanak. Remek anyag: érdekes, egyedi, izgalmas, most már csak egy magyarországi klubfellépés hiányzik. 

9,5/10 

Fotó: Basti Grim