A doom metal klasszikus formája mostanában nem örvend túlzottan nagy népszerűségnek: a szép, fájdalmas, tiszta énekkel kísért epikus bandák helyét szépen átvették a széttorzított, porszívóhangzású gitárokkal operáló stoner/sludge doom brigádok vagy éppen doom/death csapatok, melyek inkább csak nevükben és hangulatukban viselik a stílus nevét. 

A svédeknél azonban iszonyatosan megy a mai napig ez a vonal, elég ehhez csak néhány olyan együttes nevét megemlíteni, melyek lapunk hasábjain is szerepeltek: Grand Magus (lemezkritika ITT), Sorcerer (ITT), illetve a nagy visszatérő vagy talán hattyúdalát éneklő, stílusalapító Candlemass (ITT). A szintén svéd Isole valahogy nem igazán tudta ugyanazt a pozíciót kiverekedni magának, mint a fentebb említett zenekarok és a pályafutásuk is sokkal küzdelmesebbnek bizonyult társaikénál. Pedig zenéjük ezt nem indokolná, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a klasszikus doom metal egyik legminőségibb és legigényesebb alkotógárdája testesül meg bennük.

A skandináv banda még 1990-ben alakult meg Forlorn néven, de a '90-es években néhány demón kívül nemigen sikerült észrevétetniük magukat. 2005-ben, azaz tizenöt év elteltével adták ki első albumukat, onnantól viszont meglehetős rendszerességgel jelentkeztek anyagaikkal, mert az augusztus 23-án a Hammerheart Records gondozásában "Dystopia" címmel érkező lemezük már a hetedik a sorban.

Az előrejutásukat számos probléma akadályozta: a többszöri kiadóváltás (I Hate Records, Napalm Records, Cyclone Empire és most a Hammerheart), illetve a tagcserék (mára már csak Daniel Bryntse és Crister Olsson gitáros-énekesek maradtak az eredeti felállásból) nem tettek jót a zenekar karrierjének, de szerencsére ez egy pillanatra sem volt hatással zenéjük színvonalára.

Az Isole a klasszikus svéd doom vonalat viszi, azaz lassú, melankolikus, csodaszép és epikus heavy metalban utaznak, melyet csak a kellő időben odarakott hörgés tesz még súlyosabbá. Náluk nem találunk semmilyen, társszíntérről származó hatást: ez vegytiszta, tradicionális doom és átkozottul jólesik hallgatni a sallangmentes dallamokat és riffeket.

A lemez egész atmoszférája és mondanivalója rendkívül egységes. Az anyag nem depressziós hangulatú, hanem inkább valami olyan atmoszféra lengi be, mintha valaki távolról szemlélné egy valaha volt csodaszép világ pusztulását: remény nincs már, hogy visszafordítsa az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófát, de a kataklizma egyrészt letaglózó, másrészt az elmúlt nagyságra való emlékezés a bukás perceiben szépséget hordoz magában.

Ez a melankólia lengi be szinte a korong összes tételét: a csodaszép, fájdalmas dallamokat pedig mind a kiváló gitárszólók, mind pedig Daniel Bryntse és Crister Olsson tiszta, erős, mindenféle manírtól és művészieskedéstől mentes éneke képes a csúcsra járatni. A dalok nagyon ritkán igénylik a hörgést, de erre is akad példa, mindenesetre az Isole nem merészkedik a doom/death területére.

Már a nyitó Beyond The Horizon megmutatja, hogy mi vár ránk: a középrészen beszigorodó tétel embertelen súllyal és kifejezetten grandiózus atmoszférával rendelkezik, a refrén pedig hozza a lemondással teli megnyugvást. A legtradicionálisabb doom jellemzők talán a Written In The Sand nyitóriffjében villannak meg, melyre aztán szinte egy funeral doom tempójú énektéma érkezik, ez is remek darab. 

A közel ötvenperces anyagon hét tétel szerepel, egyforma hosszan hétperces játékidővel, szóval aki nem képes belecsusszanni ebbe a hangulatba és nem rendelkezik kellő türelemmel ahhoz, hogy az atmoszféra és a dallamok körbefonják és gyengéden lehúzzák az elmúlás, a feledés és az elkerülhetetlen vég éjsötét mélységeibe, annak nem érdemes próbálkoznia az anyaggal.   

Szerencsére az Isole zenéjében a klasszikus heavy metal éppolyan súllyal esik latba, mint a doom (ha a kettő véletlenül nem ugyanaz, erről talán vitát is lehetne nyitnia annak, aki erre fogékony) és a dalokban több téma- és tempóváltás is felbukkan, így azért nem szenderülünk álomba a "Dystopia" hallgatása során.

Nem hiba nélküli azonban a korong: a You Went Away főtémája vészesen közel áll a '60-as évek szívbemarkoló, romantikus német slágerzenéjéhez, de szerencsére itt is besúlyosbodik a középrészen a nóta, ráadásul kap egy embertelen tekerést, illetve itt érkezik meg először a már említett hörgés is, így szerencsére el is felejtkezhetünk a kellemetlen közjátékról. 

Szerintem a stílus rajongói mostanra már teljesen képben vannak: a doom eleve az elkötelezett kevesek játszótere, de az Isole ezen a szűk színtéren az egyik legelkötelezettebb és legtehetségesebb zenekar. Nagyon bízom benne, hogy ezzel a lemezzel sikerül bekerülniük az európai metalszcéna körforgásába, mert tényleg megérdemelnék.

8,5/10