A 2017-ben alakult budapesti doom formáció, a Devil Seed 2020. február 13-án jelentette meg bemutatkozó nagylemezét, melyről ITT írtunk kritikát és melynek kapcsán készítettünk interjút a zenekarral.

Sziasztok! Először is szeretnék gratulálni a bemutatkozó albumotokhoz! Véleményem szerint ez a korong nemzetközi szinten is komoly fegyverténynek minősül. Gondolom, máshonnan is érkeztek már hasonló visszajelzések. 

Elshadai: Köszönjük! Igen, nagyrészt pozitív visszajelzéseket kaptunk a lemezzel kapcsolatban, aminek nagyon örülünk. Nekem is nagyon tetszik a lemez, de érződik rajta, hogy nekünk is meg kellett kötnünk azokat kompromisszumokat, amelyeket az első lemezes zenekaroknak csak nagyon ritkán nem kell megkötniük. De összességében nekünk is pozitív benyomásunk van a végeredményről. 

Tisztában vagyok vele, hogy az általatok képviselt műfaj viszonylag csekély számú rajongóbázist sorakoztat fel, akár hazai, akár nemzetközi szinten, viszont a doomrajongók talán a legfanatikusabbak szerte a világon, szinte a tenyerükön hordozzák kedvenc előadóikat. Emlékszem, hogy anno a Mood zenekart is egy kicsi, de annál fanatikusabb rajongótábor vette körül. Nálatok is kialakult már egy hasonló kemény mag, akik maximális mellszélességgel támogatják a zenekart? 

Rev. Hopkins: A világban szerintem nem olyan mostoha a sorsa ennek a stílusnak, mint itthon, bár az is lehet, hogy 80-330 millió lakos esetén ugyanaz a gyér arány számszerűleg szimplán több rajongót jelent. A keménymagért jelenleg dolgozunk, de már látunk ismerős arcokat a koncerteken, ami jó. Köszönet nekik a támogatásért! Egyébként nem kell kifejezetten doom arcnak lennie, aki eljön egy bulinkra, a kellően sötét, epikus metal, bízom benne, szélesebb réteget is meg tud szólítani. 

Elshadai: Én is azt gondolom, hogy ennek a zenének az élvezetéhez nem kell feltétlenül doom arcnak lenni. Amúgy sem nagyon szeretem az ilyenfajta besorolásokat. A zenénk mindenkinek szól, akit megérint a sötét, borús, komor hangulat, a képies szövegvilág vagy csak egyébként a metalzene. 

És ha már szóba került a Mood, érdekelne, ti hogy viszonyultok az ő munkásságukhoz?  

Rev. Hopkins: Amíg aktívak voltak, követtem őket, a CD-ik is megvannak. Jó, hogy voltak, az utódzenekaraival meg előbb-utóbb csak játszunk együtt, ha már ilyen kevesen vagyunk itthon a stílusban. A Howlingot azért sajnálom, hogy nem játszották tavaly januárban.

Szinte az egy kezemen meg tudnám számolni a hozzátok hasonló vonalon alkotó magyar zenekarokat. Ellenben a stoner műfaj nagymértékben terjeszkedik az országban. Nálatok kezdettől fogva alapvető koncepcionális törekvésként funkcionált az, hogy kompromisszummentes kő-doom muzsikát akartok játszani? 

Rev. Hopkins: Szerintem ez így jön belőlünk. A stoner valóban nincs jelen, de erre én csak azt tudom ismételni, amit Ozzy mondott a heavy metalra: mi csak a rockot játsszuk keményen. Szóval akár jelen is lehetne. Lassú, középtempós, húzós, riffelős muzsika a miénk, és bár örülök ennek a kő-doom titulusnak, azért elég sok ’70-es, ’80-as évekbeli hard rock hatás is megjelenik, akár teljes dal (Heinrich Kramer), akár egy hosszabb középrész (Bottomless Pit Poetry) erejéig. Ezeket a hatásokat az epikus doom amúgy is magába olvasztotta, a műfaj klasszikusainál lépten-nyomon tetten érhetők. Hogy röviden is válaszoljak: alapvető koncepció az önazonosság és a törekvés, hogy doom zenét játszunk, de a hatásainktól azért nem zárkózunk el. Így egyben lesz az eredmény Devil Seed. 

Elshadai: Nálam nem. A legnagyobbaktól eltekintve (Black Sabbath, Candlemass, stb.) nem is igazán voltam otthon a műfajban. Sőt, talán annyira még most sem vagyok. Én egyszerűen csak olyan zenét szeretnék játszani, amit élvezek, és aminek az értékét is érzem, ami jelent valamit. Akár számomra, akár csak úgy abszolút értékében. 

A zeneszerzés közös munka eredményeképpen születik a Devil Seed műhelyében? 

Rev. Hopkins: Leginkább közös munka, igen. A témákat, riffeket én hozom, amelyeken aztán közösen jammelünk. Erre Stragessa hozza az énekdallamokat és néha azon melegében a szöveget is. Így jönnek létre a nagyobb egységek, amelyek aztán hol könnyebben, hol merészebben állnak össze. Minden ötletet mérlegre teszünk, de a végeredmény a fontos, nem az, hogy kitől származik. Azért a nagy vízió mindig megvan, nem csak véletlenszerűen alakulnak a dalok. A részletek, a hangszerelés sok lehetőséget rejtenek magukban ahhoz, hogy mindegyikünk megtalálja magát bennük.  

Elshadai: Amikor én csatlakoztam a zenekarhoz, akkor az első lemez anyagának körülbelül a fele már meg volt írva. Ezeknek a készre csiszolása, valamint az album másik felének megírása közös munka eredménye. 

Milyen témaköröket boncolgatnak a dalszövegeitek? 

Elshadai: A dalszövegeket kizárólag és teljes egészében Stragessa írja, így ezek az ő agyszüleményei. Amennyit én érzékelek belőlük: nagy hatással vannak rá a sötét, komor érzelmek, az okkultizmus, a természet, a fanatizmus és a különböző természetfeletti dolgok. De erről ő jobban tudna nyilatkozni. Amiért viszont én személy szerint nagyon szeretem a dalszövegeit, az az általános jellegük, kvázi semlegességük, képszerűségük. Nem szeretem a megmondós dalszövegeket, melyek meg akarják váltani az életedet, és életvezetési tanácsokat adnak, hogy hogyan kellene élned az életed. Sok ilyet ismerek. A Devil Seed szövegek szinte mindig értékítélet-semlegesek, képszerűek, egyszerűen csak egy hangulatot ragadnak meg, dolgoznak fel. Én ezt sokkal inkább látom a művészi értéknek, mint megmondani a közönségednek, hogy hogyan éljen, miről mit gondoljon.

Mely előadók inspirálják a zenéteket? 

Rev. Hopkins: A klasszikusokon kívül (Sabbath, Candlemass, Cathedral, St. Vitus, stb.) engem leginkább a Spotify inspirál. Rengeteg új zene van, némelyik jön és megy, némelyik hosszabb időre megragad. Most épp olyanok voltak soron, mint a Below, a Black Tomb, Cardinals Folly, Crypt Sermon, The Doomsday Kingdom, Dorje, Erthride, Frayle, Fvneral Fvkk, The Gates Of Slumber, Grief Colletor, Haunted, Kadavar, Lethian Dreams, Lord Vicar, Lowrider, Monolord, The Skull, Spiritus Mortis, Tyrant, Weird Light, de mindig akadok valami újba, érdekesbe. Régi szokásom, hogy nem lejátszási listákat hallgatok, hanem teljes anyagokat. Így kerekedik ki számomra egy zenekar munkássága. Amikor ott a dög, a bólogatás, egy jó dallam, húzós groove, az energia, akkor mindig megerősödik bennem, hogy minden nehézség dacára érdemes ezt csinálni. Három lemezt mégis kiemelnék: Black Sabbath – Dehumanizer, Cathedral – The Carnival Bizarre és Candlemass – King Of The Grey Islands. Ezek jelentik számomra a (szűkített) kvintesszenciát. A másik, ami szintén inspirál, az a gitárhangzásokkal való kísérletezés. Ha megvan egy új, érdekes textúra, akkor az sokszor magával hozza a belőle kibontakozó ötleteket is. 

Elshadai: Engem valószínűleg nem azok, akikre első körben gondolna a hallgató. Én a legkülönbözőbb műfajokból szeretek ihletet meríteni, zeneileg meghatározó számomra a Metallica, a Lamb of God, a Dream Theater, a Blind Guardian, a Ghost, a Sabaton, és még sorolhatnám hosszasan. Mindegyik más-más okból. A saját hangszeremen pedig (részben ennek megfelelően) nagy mesternek tartom Mike Portnoyt, Lars Ulrichot, Vinnie Pault, de egészen más stílusban is meg tudom találni a saját zsenijeimet. Rajongok például Steve Gaddért, Jeff Porcaro-ért, Vinnie Colaiuta-ért. 

Koncertfronton mik a terveitek, ha már lecsengett a koronavírus-járvány? 

Elshadai: Néhány koncert le van már szervezve a nyárra, játszani fogunk például a Fekete Zaj fesztiválon. Reméljük, hogy hamarosan eljuthatunk a többi nagyobb hazai fesztiválra, és nagyon szeretnénk a külföldi metal színtéren is megmutatni magunkat. Ez egyelőre még várat magára, de ami késik...