Rozsdagyár

VIDEOLÓGIA - Nemes Petya (Hortobágy Hardcore Crew)

2021. április 09. - Mr.Zoom

tsukiyono_vidro_park_factory_insidew_1_2_1.jpg

Zömmel az átlagosnál szigorúbb hangzású bandák videói közül válogattunk a tavaly új lemezzel jelentkező Hortobágy Hardcore Crew basszerével, Nemes Petyával. Ezúttal a múltidézés elmaradt (pedig sok klasszikus hardcore videó kínálta volna magát): most kifejezetten friss darabok kerültek a boncasztalra, kiegészítve az elmúlt évtized néhány érdekességével.

Akadt köztük a jó ízlés határát súroló death metal produkció, egy új Helloween-nóta, és kakukktojásként egy kocsmaballada is, melyet egy americana/country formáció készített. A kínálat javát mégis hardcore, vagy hardcore alapú dallamos metal adta, hogy ne szakadjunk túlságosan el a HHC zenei világától. Petya, mint videológus minden eddigi vendégünknél alaposabban vesézgette az anyagokat, érdemes odafigyelni a meglátásaira!

page_2.jpg

TETRARCH - Negative Noise (2021)

Huhh… a hangzás rárúgja az emberre az ajtót rendesen. Szeretem, amikor a gitár ilyen sűrű és súlyos, de nem nyomja agyon a többi hangszert, minden arányos, a szólamok határozottan körvonalazottak és jól elkülönülnek. Első körben az volt a benyomásom, hogy elismerem az igényességet, de ez nem az én zeném, viszont a dal közepére kimondottan meggyőzve éreztem magam.

Külön kiemelném a gitárost, ugyanis üdítő élmény a műfajban olyan hölgyeket látni-hallani, akik az egységes mezőnyben követelnek maguknak helyet, és nem elégednek meg azzal, hogy “nőhöz képest” jók, szerintem ezt így is kell csinálni. Remélem, idővel annyian lesznek a Diamond Rowe-hoz hasonló csajok a metalszíntéren, hogy már nem is fog feltűnni, ha egy bandában egy lány penget, és úgy látom, lassanként, de ebbe az irányba tartunk.

Ami a látványt illeti, a helyszín, világítás, kameramozgás, utómunka, stb mind-mind magas színvonalúnak tűnik (na jó, a testből kitépett kábelek szikrázása egy kicsit fura). A kedvencem a csuklyás figurák monitorszerűen villogó arca, az egy igazán eredeti húzás volt. A hideg fények, a drótkerítés és a pára, a sebészi eszközök és kórházi ruhák meg a kiégőfélben lévő lámpákat idéző villódzás már inkább elcsépelt elemek, főleg így együtt, de hát nem kell mindig feltalálni a spanyol viaszt.    8/10

CARDIAC - Fundamentos De La Perseverancia (2017)

Ismét egy orrba kapott jobbegyenessel felérő gitárhangzás. Vannak nyelvek, amelyek egész egyszerűen taszítják a zenét, amelyeken röhejesen hangzik bármilyen dal. Aztán vannak olyan nyelvek is, melyek csak bizonyos műfajokat képesek elvinni a hátukon, másikak ellen viszont be vannak oltva. És vannak azok az univerzálisan zenei nyelvek, amelyek egyszerűen minden műfajjal jól megférnek, és még csak érteni sem kell őket ahhoz, hogy a zenét élvezni tudjuk. Na, a spanyol szerintem egyértelműen ebbe a legutóbbi kategóriába tartozik, mindennel és mindenkivel kombinálható, ritmikus, erőteljes, dinamikus.

Ami a hangszeres részt illeti, én az első szaggatásnál már meg voltam véve kilóra. Egyszerűen megunhatatlannak tartom a szaggatott riffelést, szerintem a metal fejlődésének legfontosabb lépcsőfoka volt ennek a megjelenése. De ettől függetlenül, összességében is magával ragadott a nóta, és különösen tetszik a refrénben épp csak távolról felsejlő latin jelleg, amit talán egy nem metalhoz edzett fülű hallgató észre se venne, de ott van, és érdekes színezetet ad a dalnak.

A klip hangulata nagyon jó, úgy értve, hogy kifejezetten kedvem lenne ott lenni. A lassított felvételek, a fakó fekete-fehér képi világ tökéletes összhangban van ezzel a Los Angeles-i közeggel, a szikrázó napsütéssel, a pálmákkal szegélyezett utcákkal meg az Csendes-óceán partjával. Vicces, hogy a zenélős részeket leszámítva a videó többi jelenetét pont ugyanígy el tudnám képzelni egy hiphop vagy urambocsá’ akár egy poposabb szám alá is.  10/10

BRASS AGAINST - Umbra (2020)

Nincs menőbb a rezeseknél. Sajnálom, mindenki akassza szögre a gitárt, bőgőt, dobverőt, ez van, ezt a versenyt már megnyerték, nincs mese! Merész kísérlet ugyanakkor metalt csinálni úgy, hogy harsona, trombita, (talán bariton?) szaxi meg "szuszafon" legyen benne a főszereplő (utóbbiért külön piros pont jár, ugyanis gimis koromban egy ideig én is tubáztam). És a kísérlet egyértelműen jól sikerült! Pattogós, nem lehet egy helyben ülve meghallgatni, bringázáshoz hallgatnám legszívesebben, ha nem lenne életveszélyes. Sose hallgassatok bringázás közben zenét, gyerekek! Főleg ne zajszűrős fülessel. De komolyan. Tényleg ne!

Itt jegyezném meg, hogy ők az első olyan zenekar a listában, akiket nem most hallok először, ami azért szívmelengető, mert amúgy a metal más területeit szerintem elég jól ismerem (beleértve a kevésbé közismert bandákat is), és ennek ellenére is sok újat mutattál nekem. Szeretem, hogy ennyire szerteágazott ez az általam oly nagyra becsült műfaj. Ez a klip nekem különösebben nem tűnik nagy eresztésnek, de a zene olyan részletgazdag, hogy talán jobb is így: a látvány nem vonja el a figyelmet róla.  8/10

WHITE STONES - Worms (2020)

Na, itt aztán kifogott rajtam az a kérdés, hogy mit is hallok tulajdonképpen. Az első téma alapján még szinte bármi lehetett volna, aztán jött egy kicsit rock'n'rollosabb témázgatás uniszónóval, majd a hörgés, aztán egy keleti skálákat használó instrumentális rész, mely egy szólóba torkollott… komplex és változatos képződmény ez a dal, mi tagadás.

A látványvilág engem a filmtörténet hajnalán született első horrorokra emlékeztet (ezen a téren meglehetősen csekély ismereteim vannak, de a Lugosi Béla-féle Drakula-figura például valamiért egyből beugrott). Érdekes, hogy a fekete-fehér itt mennyire más arcát mutatja, mint a Cardiac videójában, és nemcsak a cselekmény miatt, hanem egyébként is. Ott kifejezetten modern, itt inkább archaikus hangulatot kölcsönöz a videónak, amire persze ráerősít az erősebb kontraszt, a tompább körvonalak, a szemcsésség meg a több, egymás fölé rétegelt kép is (ez utóbbi különösen emlékeztet a XX. század első felében készült filmekre, és asszem ez a kedvenc vizuális elemem a műben). Míg a Cardiac-nál a fekete-fehérség egy feelgood hangulatot teremtett, itt kifejezetten nyomasztóvá teszi az amúgy sem épp lélekemelő látványvilágot. A férgek használata egy kicsit közhelyes, bár nyilván adja magát a dalcím után. Sejtem, hogy valamiféle szimbolikát hordoz a kiszínesedés a klip végére, de számomra nem teljesen világos a cselekmény, így ezt se sikerült értelmeznem.   9/10

BACKFLIP - Loyal Opposition (2017)

Amikor már jóval az első hang előtt tudod, hogy ez bizony hardcore lesz. A második téma (és általában a másodiknál derül ki, hogy mivel is állunk szemben, mert az első gyakran félrevezető) rögtön meg is erősíti ezt az előfeltételezést. Talán meglepő a saját együttesem neve után, de én ezt a műfajt valahogy sosem hallgattam igazán, pedig sporthoz nehéz jobbat elképzelni. Ettől a számtól is kedvem támadt bringázni vagy hatvan kilométert full tempón. Lehet, hogy még a végén elkezdek hácét hallgatni? Ilyen fajtát talán igen.

A videó egyetlen metaforára épül: a felravatalozott lányra, aki kitör a koporsójából (vicces lehetett elmagyarázni a temetkezési vállalkozónak, hogy mihez kérik a segítségét és az üzlethelyiségét). Nekem mindig furcsa az a megoldás, amikor egy klipben az énekes hangjára egy másik ember tátog, valahogy engem zavar a kép és a hang közötti ellentmondás, mármint a kiabáló férfihang a relatíve nyugodtnak látszó női arccal.  7/10

DRAIN - California Cursed (2020)

Az első gitártéma (a hamis szörfös zene intrója után persze) páros lábbal érkezik a gyomorszájba. Tetszik a középtempós rész feszítettsége és a sok teljes kiállás, szünet, azokban iszonyú erő van. Mennyire érdekes, hogy milyen nagyot tud ütni, mennyi energiát tud magába sűríteni az, ami attól van, hogy nincs. Vagy már kezdek hülyeségeket beszélni? Összességében asszem, ez a zene szólított meg eddig a legkevésbé, valahogy nem az én világom, de egyáltalán nem rossz.

A klipről: ez is egy nagyon jó hangulatú videó, átjön, hogy a srácok (mármint a közönség is) igazán komolyan veszik a mosholást, nem egy egyszálbélű, lelketlen pogót láthatunk, hanem olyat, ahol igazán kieresztik a gőzt a résztvevők. Ezekben a covidos időkben belesajdul az ember szíve az ilyen látványba. Reméljük, lesz még ilyesmiben részünk egyszer...  6/10

MOLTO - Roller (2018)

Szerintem itt a szöveg az elsődleges lényegi elem. A téma, amiről szó esik, jelesül a netfüggőség bizony nagyon komoly, és ráadásul igazán alattomos probléma: sokak számára nem is tűnik problémának, de valójában tovább fokozza és hihetetlen mértékben felgyorsítja a múlt évszázadban kezdődött elidegenedést és elszigetelődést. Kamaszkoromban szerettem olyan együtteseket hallgatni, amelyek ezekhez hasonló témákat énekeltek meg hasonló stílusban, ma már szívesebben olvasok ilyesmikről akár egy újságcikket, akár egy könyvet. De az a lényeg, hogy bármilyen formában, de beszélni kell róluk.

Azért nagyon jó, hogy az együttes klipet is készített ehhez a dalhoz, mert így pontosan abban a közegben tudják felhívni a figyelmet a problémára, ahol annak természetes közege rejlik: a virtuális térben. Értékelem, hogy a videó főszereplője egy felnőtt, mert gyakori félreértés a netfüggőséggel kapcsolatban, hogy csak a gyerekeket és a kamaszokat veszélyezteti.

Tetszik, hogy nem villódzó fényekkel, bináris kóddal és egész falat kitöltő monitorokkal operál a látványvilág, hanem egy teljesen átlagos lakás belterével, és a hétköznapi élet tárgyai (hifi, bútorok, stb.) kapnak drámai jelentést benne, a mentális problémát pedig inkább a felbukkanó és eltűnő, hallucinált szereplők, az arcot letörlő kézmozdulat és a kapszula testesítik meg.  8/10

HELLOWEEN - Skyfall (2021)

Ííí, tradicionális heavy metal... Ez a fajta zene nekem szinte teljesen kimaradt az életemből, bár róluk azért nyilván hallottam én is. Annak idején az AC/DC-vel szippantott be a rockzene világa, aztán egyből jött a Metallica, utána meg már a Pantera és a Sepultura, ez a fajta klasszikus metal pedig nálam csak nagyon régen és igen rövid időszakokra tudott labdába rúgni. Mivel az én kedvenceim sem léteznének, ha nem lett volna ez az eredeti vonulat a metalban, nem kis lelkifurdalással vallom be, hogy számomra ez a fajta true metal kicsit nevetséges, valahogy operettszerűnek érzem. Ráadásul az ilyen dalok mára már ezerszer elismételt panelekből épülnek fel, kis túlzással azt mondhatnánk, hogy csak ezek sorrendje az, ami változik bennük. Továbbá a szám sajnos túl hosszú is, amit egy doom vagy egy prog nótában kifejezetten értékelek, de itt erőltetettnek érzem az újabb és újabb (mégis tökegyforma) témák tobzódását. Ez persze semmit nem von le a zenészek és az énekes elismerést érdemlő virtuozitásából, amiről mindenképp szót kell ejteni, de az összkép számomra komolyan vehetetlen.

A klipről sem tudok mást mondani: én imádom a sci-fit, de nem így. Az űrlény láttán még csak mosolyogtam, de a gitár alakú űrhajótól már egyértelműen kétoldali röhögőgörcsöt kaptam. Ráadásul a számítógépes grafika is meglehetősen avíttnak hat. Ha önmaga paródiájának szánták az egészet, akkor mindez oké, de nem tudom eldönteni, hogy ez történt-e.  4/10

TEJON STREET CORNER THIEVES - .44 (2018)

Mekkora hangulat! Nagyon szeretem az ilyen neofolk-jellegű, az amerikai vidék (általam csak filmekből és sorozatokból ismert) hangulatát idéző zenéket. Kifejezetten el tudnám képzelni egy neo-western betétdalaként ezt a baljóslatú balladát. Van benne valami olyan sajátos energia, ami nem a nagyvárosi, modern életből, de nem is a természetközeliségből, az őserőből táplálkozik, hanem egy valahol a kettő között megbúvó, még a XIX. századból itt maradt, furcsa, számunkra már idegen, megfoghatatlan területéről az emberi létezésnek, amit csak a szemünk sarkából észlelünk. De már megint kezdek filozofálni, úgyhogy térjünk inkább rá a látványra.

A klip igazából pont attól tökéletes, hogy semmi sincs benne: se ötlet, se cselekmény, se rendezői vagy operatőri munka, mégis iszonyú jópofává és őszintévé teszik a mindig jókor érkező, tervezetlen részletek: a kutyaugatás, a beszűrődő zajok, az üvegcsörömpölés, a kutya ide-oda mászkálása. Hát, túlgondolva nincs, az egész biztos. És ide épp elég is ennyi gondolkodás.  10/10

SONS OF APOLLO - Coming Home (2017)

Kizárólag ikernyakú gitárok! Aminek nincs legalább két nyaka, az nem is gitár! Aha, ez egy szupergroup lesz, már látom, ismerős tagok vannak benne. Most biztos nagyon kiröhögtetem magam, ugyanis eddig fogalmam sem volt, mi lett Mike Portnoy-jal, mióta kilépett a Dream Theaterből, így hát erről a formációról sem hallottam még.

Hát, mit is mondjak? Lenyűgöző hangszeres- és énekteljesítményeket látok-hallok, egy koncert iszonyúan lehengerlő élmény lehet tőlük, és a nóta is hangulatos és lendületes. Érdekes, hogy ha skatulyázni akarunk, akkor ez progresszív metal, de valahogy mára annyira megemelkedett az ingerküszöb a szókapcsolat mindkét felét illetően, hogy ez a szám inkább hat hard rocknak, mint akár progresszívnek, akár metalnak. Persze ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs, csak szembeötlő volt, miközben hallgattam.

A klip szerintem egy megúszós alkotás, a hangélményhez tartozó látvány, se több, se kevesebb. Nincs több köze ehhez a dalhoz, mint bármelyik másikhoz, amelyikben ugyanezek a hangszerek szólalnak meg. De ez még mindig jobb, mint egy szar klip, rossz színészi alakítással vagy béna sztorival.  5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3716495826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása