Soha nem számítottam a metalcore műfaj felkent védőszentjének. Ebben semmi sznobizmus vagy elitizmus nincs, egyszerűen csak számomra soha nem tudott olyat nyújtani a műfaj, amire tartósan felkaptam volna a fejem. A teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy próbálkozásaim voltak, vannak, lesznek. Ez okból időről időre bele-belefutottam néhány olyan bandába, melyek rövidebb ideig képesek voltak megfogni. Ilyen volt a The Ghost Inside, a Parkway Drive, az Unearth, és a Killswitch Engage. Maradjunk az utolsónál.
A Killswitch több okból is kiemelkedő volt számomra. Egyrészt a zene nagyon egyedi, kifejezetten fogós hangulattal rendelkezett, mely nem vasbeton tömörségű breakdown-okból volt össze ollózva, hanem ténylegesen komplex, változatos és izgalmas dalszerkezetekből. Másrészt az ének fenomenális volt (tegyük hozzá, bár a mikrofon mögött már nem Howard Jones van, de Jesse Leach is ugyan olyan tehetséges és jó hallgatni), és ez mindig is a gyenge pontom volt.
Ebből kifolyólag kisebbfajta hideg zuhanyként ért, amikor Jones és a Killswitch útjai elváltak. Persze azt hozzá kell tenni, hogy Jones az életét soha nem kötögetéssel töltötte. Feltűnt ő elég helyen. Majd 2014-ben megszületett új zenekara, a metalcore szupergroup Devil You Know. Ennek a részletes ismertetésétől most eltekintenék, ugyanis előző lemezük, a "They Bleed Red" kritikája már egy ideje kint van oldalunkon, ezt ITT el is tudod olvasni.
A lényeg, hogy 2017-ben jogi okokból egy gyors váltásra került a sor, így vették fel a Light The Torch nevet és 2018-as "Revival" című lemezük már ezen a néven jelent meg. Ez utóbbiról is készült olvasnivaló, melyet ITT találsz. Egy masszívabb huszárvágással a hosszas előjáték után térjünk rá a - papíron - második Torch-albumra, az idei "You Will Be The Death Of Me" anyagukra. És itt most megelőlegezném, hogy minden fenntartásom és műfaji előítéletem ellenére ki kell jelentenem: basszus, ez jó lemez lett!
Előzetesen azért amennyire tudtam, belemásztam a csapat eddigi munkásságába. Nos, nem kerültek a plafonra az elvárásaim. Amit hallottam, nem volt rossz, de nem is mondanám világmegváltónak. Lapoztam, és elkönyveltem, hogy ez a lemez egy olyan egészséges 6-8 pont közötti átlag lesz, elsősorban a műfaj szerelmeseinek. Az a helyzet, hogy nagyjából a második dal harmadánál tarthattam, amikor azon kaptam magam, hogy amit hallok, az nem csak, hogy rendben van, de kimondottan tetszik.
Már a nyitó More Than Dreaming is kifejezetten betonmasszív, és egyben ehhez a dalhoz kötődik az album legjobb refrénje. Képtelenség nem szeretni. Az egyetlen gyenge pontja ennek az egésznek a szóló, mely bár egyáltalán nem rossz, kicsit mintha csorbítaná a dal grandiózusságát.
Ezen a ponton áttérnék az album általános jellemzésére, és tenném ezt azért, mert ugyan tele van önmagukban is remek dalokkal a lemez (ilyen a komor hangulatú End Of The World, a klipes, kicsit futurisztikus beütésű Wilting In The Light vagy a tömény betonozással egyenlő Living With a Ghost, az album legjobb riffjével), de mire a valamivel több mint negyven perc végére érünk, addig egy olyan homogén összképet alakít ki magáról a korong, melyet pont nem egy alapvetően core-anyagtól vártam.
Ez egyébként főleg abban keresendő, hogy bár az alapzene tényleg a 2010-es évek utáni metalcore, de Jones-ék hála az égnek nem érték be ennyivel. Ami elképesztő boostot ad a hallottaknak, azok a kimondottan jól kigondolt dallamok, melyek inkább ápolnak rokonságot szegről végről power, heavy és melodikus bandákkal. Ez elsőre a műfaj rajongóinak talán nehezen befogadható lesz, ahogy az is, hogy bár itt-ott vannak breakdown-ok, illetve Jones is használja a saját jellegzetes kiabálós hörgését, de egyik sincs olyan gyakorisággal, mint azt az ember elsőre várná.
Csak hogy kicsit fanyalogjak is, azért nem feltétlenül fenékig tejfel az egész. Egyrészt kicsit gyakran van használva a mélyen morajló, majd hirtelen berobbanó dalnyitány-klisé, és ez körülbelül az album felét takarja. Személy szerint jobban szeretem, hogyha egy dal, főleg ha ilyen riff-központú, akkor nem fél az arcomba mászni. Mondjuk ennek megvan az az előnye, hogy könnyebb elválasztani őket egymástól.
Másrészt van egy-két töltelék dal, illetve egy kifejezetten felesleges és lemezidegen is. Előbbire fel tudnám hozni a lemez kvázi címadóját, a Death Of Me-t, illetve a már címében is elég fantáziátlan I Hate Myself-et. Nem katasztrófa egyik sem, csak valamelyest olyanok, mintha csak azért kerültek volna fel a korongra, hogy azért mégse csak 30 perc legyen a teljes anyag
Az az egy dal, mely meg teljes zsákutca, az pont a legrosszabbkor jön, az album legvégén. Ez pedig egy Terence Trent D'Arby-feldolgozás, a Sign Your Name. Ha önmagában nézem, akkor egy szimpatikus újragondolása az eredetinek, de mint a lemez zárópontja, katarzisa egyszerűen kizökkent, olyan mint egy elbaltázott stáblista utáni jelenet. Bocsánat, de erre az albumra egyszerűen nem passzol ez a bébizős, lédizős szöveg és hangulatvilág.
Ugyan az elmúlt években elég sok tagcsere volt a bandában, a mostani felállás elég stabilnak tűnik. Főleg dobos téren volt némi kavar, ami végül egyébként a banda nevének változásához is vezetett, de idén bekerült Alex Rüdinger, aki főleg a The Faceless-ből és a Threat Signal soraiból lehet ismerős. Játékstílusa remekül passzol a gárda alap zenei világába. Feszes és stabil, bár néha kicsit visszavehetne a tempóból, mert időnként megindul, mint egy gőzgép, csak az esetenként nem 100%-ban passzol oda.
Francesco Artusato számomra kellemes meglepetés volt. Nem gondoltam, hogy az All Shall Perish vérengzősebb világa után ennyire jól fog tudni idomulni ehhez a kicsit visszafogottabb alternatív megközelítéshez. Azt az egy szólót leszámítva a nyitódalban, minden más teljesen a helyén, és kimondottan jó hallgatni. Ryan Wombacher szintén nem ismeretlen az extrémebb core-színtér kedvelői számára. Már a Bleeding Through-ban is bombabiztos alapot ad a zenének, és Francesco-val remek párost alkotnak. Néhány basszuskiállás egyébként befért volna az összképbe szerintem, de lehet csak én vagyok ennyire perverz.
Nagyon durván nem tudok belekötni a "You Will Be The Death Of Me"-be, de nem is akarok. Nagyon hálás tudok lenni, amikor egy album olyan műfajban próbál meggyőzni, mely egyébként nagyon messze áll tőlem, és minden elismerésem, amikor ez sikerül is. Továbbra sem fogok rákjárásban headbangelni 10 bpm-es breakdown-okra, de jó volt hallani egy olyan lemezt, melyet bár tapasztalt, veterán zenészek raktak össze és megelégedhettek volna azzal, hogy egy x+1-edik core-albumot csinálnak, de ehelyett egy kellemes és számomra is abszolút szimpatikus színezetet adtak ennek az egésznek. Nem hibátlan de nem is baj: ez így jó, ahogy van.
9/10
