Rockfesztivál-látogatóként idén a fejembe vettem, hogy legalább egyszer nekem is el kell jutnom a sástói Fekete Zaj fesztiválra. Kissé csalódottan tapasztaltam, hogy az összes fesztivál-barátom lemondta a Zajon való részvételét, akikre pedig igencsak számítottam. Nyilvánvalóan a jelenlegi oltási szabályok miatt történt mindez. Ilyen-olyan okok miatt végül kihagytam a szerdai napot és csak csütörtökön indultam útnak. Gurulós bőrönddel mögöttem, várakozásokkal előttem, picit megszeppenve vágtam bele a kalandba.
Harminc évvel ezelőtt egy inci-finci vulkánfíber bőrönddel stoppoltam az országban, egyáltalán nem érdekelt, hogy eljutok-e oda, ahova készültem. Most meg őszbe csavarodó halántékkal azon paráztam, hogy a tömegközlekedés vajon elvisz-e oda, ahová indultam. De hála a Volán társaságnak, kora délután takkra pontosan érkeztem meg Mátra-Sástóra. A kempingben az első ember, akit megláttam, a földim volt, így kicsit jobb kedvvel kerestem sátorhelyet magamnak.
Sikerült is letáboroznom egy szabadon maradt területre, melyről utóbb, mikor jobban körülnéztem, kiderült, hogy az Osztálykirándulás színpad oldalában, attól 20 méterre volt. Sebaj! Ha kidőlök, úgyis kellemesen fogok aludni, hiszen a jó zene nem akadályoz ebben. Régóta tudom, hogy számomra a kellemes zene az, melyre simán el tudok pilledni. A berendezkedés után kaptam magam és körülnéztem a fesztivál területén, ahol a zenei élet még nem indult be.
„Csak bámultam, lestem, majd' hanyatt estem. Nem tudtam, mi van.” Régóta járok rockfesztiválra, olykor motoros találkozókra, de ez a kicsi, ámde annál színesebb kavalkád meglepetésszerűen ért. Furcsa embereket fújt össze ide, a Mátrába a szél: rockerek, metalrajongók, gótok, punkok, fesztiválarcok között néhány hétköznapinak kinéző ember. A kedvencem az a hipszter pasi volt, akinek fekete-fehér kardigánja alól Slayer-póló villant ki. Bóklásztam-bóklásztam, mit ne mondjak, azért találtam néhány közelebbi és távolabbi ismerőst is, így mindjárt nem éreztem magam annyira elveszettnek.
A műsorfüzet alapján gondoltam, felállítok egy tervet, hogy melyek azok a bandák, amelyeket meg szeretnék nézni. Underground fesztiválról lévén szó, jó sok ismeretlen névvel találkoztam a listán. Természetesen dugába dőlt a tervem, hiszen ezzel is, azzal is leálltam kvaterkázni. Így a csütörtöki napon már csak a számomra valamit is jelentő zenekarokat akartam megnézni, a többieket pedig random módon választottam ki, éppen amerre sodort a szél.
Tömegről ekkor még nem beszélhetünk. Bő félházzal zajlottak az események. Ráadásul az előző napon azok a fiatalok, akik másfél év után először érezték szabadnak magukat, nos azok adtak a fílingnek, úgyhogy ez a nap sokaknak a regenerálódásról szólt. Nem volt nagy pörgés. Egyébként négy színpadon folyt a zajongás. A Fanyűvő nevet viselő volt a nagyszínpad, aztán ott volt a már említett Osztálykirándulás, és két kisebb a pszicho Delta, valamint a tó közepén kialakított mesés Kacsatónia.
Ismétlem, soha nem jártam még Fekete Zajon, így összehasonlítási alapom nem volt, ezek az első benyomások voltak hazánk legismertebb underground fesztiváljáról. Más megmozdulásokkal összehasonlítva viszont meglepően tiszta és szervezett volt minden. Megfelelő számú és minőségű vizesblokk állt a zajongók rendelkezésére. Az étel-ital árak kicsit magasabbak voltak az általam megszokottnál, de akkor még elegendőnek bizonyult a látogatói létszámhoz viszonyítva a vendéglátásra felállított helyek kapacitása. Az off-programok változatosaknak ígérkeztek, a készpénzmentes fizetés pedig nem elhanyagolható momentum.
Tehát lődörögtem még egy sort, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott ragadtam a Nest Of Plagues koncertjén. A modern death metalt játszó banda akkora zúzást rendezett a színpadon, hogy nem volt kérdés, végignézem ezt az előadást. Leginkább az Memento For Her Deeds című számuk fogott meg. Megtudhattuk azt is, hogy még idén új albummal rukkolnak elő. Első nap a Zajon és van egy új banda a lejátszási listámon!
Aztán többedmagammal átvonultam a nagyszínpad elé, ahol éppen a Middlemist Red kezdett. A pszichedelikus vadnyugati zenébe oltott népzenei motívumok számomra meglepő egységbe gyúrva 180 fokos fordulatot jelentettek az iménti hörgéshez viszonyítva. Engem ők is megvettek. Mit csináljak? Én már csak ilyen (majdnem) mindenevő vagyok zenei téren.
Apey új zenekara, az Aron Andras & The Black Circle Orchestra még mindig a Fanyűvő színpad előtt talált minket. Furcsa, hogy egy emberben mennyiféle zenei irányultság, stílus rejtőzik. Apey szólólemezének, a "Book of Change" korongnak a dalai teljes zenekaros hangzásban igazi kuriózumot nyújtottak a blues szerelmeseinek.
Az igazat megvallva én már a Remorse és a VHK idejét vártam. Előtte még belenézhettem volna a 28 éves Nadir utolsó koncertjébe, de röstellem, nem arra vitt a lábam. No meg a fejem sem. Így utólag már bánom, hogy elszalasztottam a búcsú lehetőséget (a csapat tavalyi búcsúalbumáról ITT írtunk kritikát).
Sajnos a Vágtázó Halottkémek és a Remorse durván egy időben játszott, így a megosztott figyelem koncepciót próbáltam alkalmazni. Mivel a nagyszínpadon 20 perccel korábban kezdődött az esemény, nyilvánvalóan ott tobzódtam én is az estére jókorára duzzadt közönség soraiban. Körülbelül harminc éve láttam a kult sámánpunk zenekart, úgyhogy nagyon vártam őket. Grandpierre Attila, aki időközben valahogy 70 éves lett, ugyanolyan elánnal tolta a pszichedelikus, mágikus népzenét, mint ahogyan azt a múlt században tette. Ez a misztikum a rajongók átszellemült arcán is jól tükröződött. Attila nem sokat változott, én viszont annál többet, úgyhogy nosztalgiának jó volt, de igazán nem fogott már meg ez produkció.
Ennek okán áttettem székhelyemet az Osztálykirándulásra. Személyes elfogultságom révén a Remorse-koncertet ki nem hagytam volna. A régi, arlói Hellness-hétvégéket idéző hangulat elengedhetetlen szereplője az ózdi thrash banda. Szerencsére nem vitte el az összes látogatót a VHK-s kábulat, így vagy százan headbangelték végig a koncertprogramot, melyben helyet kaptak a "D.Ü.H.", a "Harc!" és a legújabb album, a "Kohó" dalai is (erről lemezkritikánk ITT olvasható).
Nem volt szükség semmiféle Jelbeszédre, mert mindenki értette a 20/40-t és az elmaradhatatlan léggitározást is. Bár én láttam a srácokat a Metal Factory Fesztiválon is, örülök, hogy itt is felléptek. Szerény véleményem szerint az időpont és a hangosítás is szerencsésebb volt, mint július elején. Mivel még a VHK nem ért véget, gondoltam, adok még egy esélyt. Nem nekik, sokkal inkább magamnak. Felesleges volt. El is engedtem ezt a történetet, csakúgy, mint a csütörtöki napot. A Christian Epidemic koncertjét már zárt sátorponyva mögül, hálózsákban élveztem végig. Vagy ameddig el nem szenderedtem.
Köszönet a fotókért Zenefestonek!
