Merész dolog a munkahét mértani közepére deathcore-döngölést szervezni, de szerencsére a hazai metalszcéna jellemzően nem ijedős arcokból szerveződött. És milyen kár is lett volna elbizonytalanodni az időpont miatt, hiszen szerda este az A38 hajó tetőteraszán akkora buli kerekedett, mintha minimum egy négynapos hétvégére készülne a nagyérdemű.
Négy zenekar is várt ránk, emiatt a program korán kezdődött. Így tehát egyenesen munkából érkezve, némi késéssel érkeztem meg biciklimmel a Henryk Slawik rakpartra, ami kivételesen nem csak nyárias napsugarakban és kipufogógázban fürdött, hanem ocsmány metalzenében és emberalatti üvöltésekben is. Kis kutatással az ember hamar kiszúrhatta a zaj forrását: a dögnehéz riffek az A38 tetőteraszáról potyogtak le a gyanútlan járókelőkre. Basszameg, már játszik a Komodo? - gondoltam magamban dühösen, és beletapostam a pedálba.
Szerencsére sokat nem késtem, még egész jó helyet találtam magamnak, hogy testközelből élvezhessem a budapesti varánuszmetalt. Még csak nyomokban volt szerencsém a bandához – a Blast Beat Bar (ITT meséltünk róla) mosdójának faláról régóta bámul rám az egyik matricájuk, úgyhogy mostanra már nagyon kíváncsi voltam a promó mögött lapuló produkcióra is.
És hát a produkció mindent csinál, csak nem lapul. Iváncsó Gábor megbocsáthatatlan vokálokat szórt a tomboló közönségre, de a hangszereseket sem kellett félteni, alaposan megdöngölték a tetőterasz padlóját. Eleinte voltak kételyeim, hogy hogyan fog megdörrenni egy ilyen banda fényes nappal (ráadásul egy szerdai napon), de szerencsére a srácok egyáltalán nem zavartatták magukat: felpattintottak egy napszemüveget, aztán mehet a buli!
De nem csak a zenekar, hanem a közönség is úgy tombolt, mintha nem lenne holnap: az előttem kavargó circle pitet elnézve azon gondolkoztam, mennyivel jobb is húsz-harminc lelkes rajongó, aki a lelkét is kirázza a hajából, ha azt kérik tőle, mint mondjuk tízezer okostelefon lelketlen objektívja.
Mindig is imádtam az extrém metal kettősségét: míg az egyik pillanatban a hangtechnika határait feszegető frekveciájú üvöltések jöttek a színpadról, a másikban már főhősünk (akár kétsornyi sikítás között) lágy baritonon köszönetet mondott, születésnaposokat köszöntött fel, vagy épp a hang- és fénytechnikusokat dicsérte. Teszem hozzá, jogosan – a személyzet mindent megtett azért, hogy az est első fellépője nagyot szóljon.
Ha a felállásból nem derült volna ki, az első produkció egyértelművé tette: ez az este nem a holdfényes andalgásról fog szólni, de dallamokat sem kell majd nagyon keresgélni a színpadon. Mi is bizonyíthatta volna ezt jobban, mint a soron következő banda, a szintén budapesti illetőségű Paediatrician. Az orvosi, illetve mentősegyenruhába bújt srácok maxra csavarták a brutalitást: nem csak megjelenésükkel, de a hangzás szempontjából is.
A budapesti csapat ugyanis a műfajok egyik legmocskosabbikával, a grindcore-ral/slammel operál. Szóhasználatom sem véletlen, hiszen fellépőruhájukhoz illően orvosi témákat feszegetnek, azokból is a csúnyábbakat. A grindcore nekem mindig is túl sok volt: nem keménység, hanem komolyan vehetőség szempontjából, éppen ezért aktívan soha nem hallgattam, de háttérzenének egy jó sörözéshez sosem vetettem meg.
Szerda este viszont világossá vált számomra, hogy ezt a műfajt élőben is nagyon adom. A Paediatrician pont azt szállította, amit a műfajtól el lehet várni: gyomorhangú hörgések, disznóvisítás, hajópadlót feltépő riffek, és a világ legnyugtalanítóbb megjelenésű dobosa, akinek megjelenésénél csak a pontossága volt ijesztőbb; némelyik komolyabb duplázófutam után perifériából láttam, ahogy körülöttem elismerően összenéz a közönség.
Számomra azonban ez a műfaj továbbra is a szórakozásról szól, nem pedig az ijesztgetésről, hiába a horrorfilmes hangminták és a megjelenés. Arra viszont tökéletes, és ahogy elnéztem, nem csak én voltam ezen a véleményen, hanem a küzdőtéren lábnapot tartó heterogén tömeg is: Rózsaszín Pitbull-pólóban léggitározó metalarc, teátrálisan tapsoló öltönynadrágos-inges zenerajongó, Hawaii-mintás inges fiatal srác, szappantartó méretű fényképezőgéppel lelkesen fotózó ősz hajú hölgy: sokféle ember, mégis úgy taposták egyként a parkettet, hogy a viceházmesterem felszíne gyűrűzni kezdett, mint a Jurassic Parkban, amikor közelít a nagyvad.
Nagyjából amikor az agresszióreceptoraim elkezdtek kiégni, vége is lett a fellépésnek, leszaladtam tehát gyorsan a lépcső mellé dohányozni, és belehallgatni, hogy egy szinttel lejjebb egy másik táncparketten mennyivel szarabb zenére buliznak sokkal színesebben öltözött polgártársaim. Meg is állapítottam, hogy sokkal szarabbra, úgyhogy inkább visszamentem a színpad elé, nehogy lemaradjak a soron következő Beneath The Void produkciójáról.
Ahogy a zenekar belefogott az első dalba, pontosan tudtam, hogy mire lehet számítani a hátralevő negyvenöt percben: szigorú riffekre, sorjásan hasító szólókra, és olyan vokálokra, hogy a hallgatóknak nyakból kell nekik ellentartani. A budapesti csapat zenéje olyannyira egybecsengett mind a megjelenésükkel, mind a műfaji besorolásukkal (technikás death metal), hogy akár a stílus illusztrációi is lehetnének az Encyclopaedia Metallumban (legutóbbi albumukról ITT zengtünk ódákat).
Nem tudom jobban körülírni, de amikor ránéztem a bandára, majd meghallottam, hogy szólnak, pont olyan érzésem volt, mintha nézegetném az ipari húsdarálót, és gondolkoznék, hogy vajon fájni fog-e, ha belenyúlok… Majd belenyúlnék, és konstatálnám, hogy aha, nagyon fáj, mire számítottam? Na, ezt a kiszámítható fájdalmat, sőt, ha úgy tetszik, darálást kaptam meg szerda este, legnagyobb örömömre.
A vokálokra nincs jobb szó, mint a csupa nagy betűvel írt TISZTELETET PARANCSOLÓ. A technikás témákat a banda szépen hozta, a kacifántos tempóváltások után a dob mindig jól összerántotta a hangzást, a gitárszólók pedig olyan élesek, olyan kegyetlenek voltak egy-egy sornyi false chord őrjöngés közül előbukkanva, mint amikor az emberbe két kurva nagy ütés után még egy kést is beleszúrnak. Jó értelemben véve természetesen.
Bevallom, a Beneath The Void produkciója végére már az erőnlétem határait feszegettem pusztán a talpon maradással is – nem gyakran zúdul rám egy este alatt ennyi agresszió. De mindenképp friss akartam maradni, hiszen még csak most jött a Nest Of Plagues – a zenekart a Wacken Metal Battle Hungary döntőjén ismertem meg, és ott meg is fogadtam, hogy amint tehetem, megnézem őket egész estés verzióban is (ezt ITT vissza is lehet olvasni). Úgyhogy gyorsan újratölttettem repoharamat, és mentem is vissza a küzdőtérre.
Szerencsére a szerda este fellépő bandák közül a Nest Of Plagues volt a legkíméletesebb – no, őket sem kell persze félteni, nem táncdalokat jöttek énekelni, de a brutalitás és a dallamosság elegye az ő produkciójukban volt a legtökéletesebben keverve (legfrissebb albumukat ITT ismertettük). És úgy tűnik, nem csak nekem jönnek be ezek az arányok; egész komoly tömeg jött össze a színpad előtt, alig várva, hogy megmozdítsák őket. Testben és lélekben egyaránt.
A Nest Of Plagues pedig egy percet sem várt a mozgatással; már a legelső dalnál elhangzott, hogy na akkor legyen most itt egy circle pit! És bár a közönség peremén pár megfáradt térdű ipszilongenerációs erre uniszónóban felelte, hogy „biztos, hogy nem”, szerencsére a tömeg túlnyomó része ennél sokkal nagyobb harci kedvvel rendelkezett, úgyhogy meg is indult a kardió. Innen jegyzem meg, a hajón szerzett tapasztalatim alapján ha a tesitanárokat deathcore-énekesekre cserélnénk, sokkal engedelmesebben futna és ugrálna mindenki az órákon.
A zenekarban már első látásra-hallásra is megfogott, hogy mernek színesek lenni. Megjelenésükben és hangzásukban egyaránt. És itt most nem csak a tarka gitárokra, tornacipőkre és hajakra gondolok (bár az is üdítő látvány a sok fekete pólós fellépő után). Hanem arra, hogy beviszik a deathcore világába a humort, az érzelmeket, az őszinteséget, és úgy általában az emberséget – Ivanics Dani (fantasztikus párducmintás ingben) teljes nyugalommal beszél két darabolás között mentális problémákról, a metal közösségformáló erejéről, és hogy de jó, hogy ennyien összejöttünk egy szerda este.
És valóban mennyire jó volt! Mindenkit arra biztatok, ha teheti, járjon el klubkoncertekre; nagy szüksége van támogató közönségre a magyar klubéletnek, de főleg az extrém metal vékony, de annál izgalmasabb rétegműfajának. Higgyük el, jót teszünk magunkkal, ha hagyjuk, hogy pár nagyhangú banda elcsábítson minket egy görbe estére – akár egy hétköznapon is.
