A német Obscura az elmúlt körülbelül egy évtizedben az elitista metalrajongók afféle kiskedvence lett, akik eltartott kisujjal fogják csak meg a 5FDP- és Slipknot-albumokat és röhögve, térdüket csapkodva hallgatják a hazai metalprodukciók kilencvenkilenc százalékát. Mindez nem véletlen: az Obscura a technikás death metal egyik legzseniálisabb brigádja, a szintén német Necrophagist szellemi örököse és vonalának folytatója.
Steffen Kummerer gitáros-énekes 2002-ben alapította meg a bandát, miután kiszállt a fentebb említett Necrophagistból. A másik alaptag, a szólógitáros Christian Münzner 2008-ban csatlakozott (ő is pontosan ugyanezt a pályát futotta be korábban, mint társa) és egy hatéves kitérőt követően 2020-ban tért vissza az Obscura soraiba, így a november 19-én a Nuclear Blast gondozásában megjelent hatodik soralbumon, az "A Valediction" névre keresztelt korongon ismét az ő játéka hallható.
Nagy visszatérő Jeroen Paul Thesseling basszusgitáros is, aki még 2011-ben szállt ki, majd Münznerrel egy időben csatlakozott ismét a formációhoz, így tulajdonképpen legsikeresebb kiadványuk, az "Omnivium" lemez felállása jött össze ismét, de aki abban reménykedett, hogy a történelem megismétli önmagát, az csalódni fog, ugyanis a friss cucc egy teljesen másik állatfaj, habár a minőség most is megkérdőjelezhetetlen (a brigád előző albumának kritikája ITT olvasható).
Az Obscura ugyanis több olyan hatást is beemelt zenéjébe, mely eddig nem volt jelen. A legegyértelműbb újdonság a dallamos death metal: a Solaris vagy éppen a When Stars Collide tőrőlmetszett melo-death darabok (az utóbbiban a Soilwork frontembere, Björn Strid is tiszteletét teszi), kis túlzással simán ráfértek volna bármely hasonszőrű svéd csapat '90-es évekbeli anyagára. A másik elem, melynek hallatán kissé felhúztam a szemöldököm, a tradicionális heavy metal, no meg a neoklasszikus, Malmsteent idéző gitárszólók: varázslatosak ezek, ez nem is kérdés, csak éppen szokni kell, csakúgy, mint a tiszta éneket, mely több alkalommal is felcsendül a nótákban.
Az Obscura hangzásának mindig is kirívó jellegzetessége volt a dzsesszes elemek beépítése, legfőképpen a fretless basszusgitár jellegzetes megszólalásával és dallamaival. Természetesen Thesseling visszatértével ez ismét hangsúlyos (azaz gyakorlatilag kizárólagos) szerepet kapott, de őszintén szólva a melo-death dolgokhoz ez nem igazán passzol, furcsán ellenpontoz a hangszer ahelyett, hogy vastagítani a riffeket.
Aki esetleg a súlyosabb, brutálisabb dolgokat hiányolná, annak azért szerencsére nem kell depresszióba esnie: a Devoured Usurper őrlő riffjei, régisulis death metal döngölése kellő gyógyírt hozhat, talán pontosan ezért lett ez az egyik kedvencem a lemezről. Ahogy mindig, természetesen a hangszeresek teljesítménye ismét pazar: tulajdonképpen egy komplett főiskolai tananyag található itt a jövő rockzenészei számára.
Az "A Valediction" igen masszív hallgatnivaló: tizenegy tétel bő ötven percben, szóval unatkozni nem fogunk. A nóták négy-ötpercesek, nincs túlhúzva semmi, hagyományosak a dalszerkezetek, de olyan zenélés folyik itt, hogy nem érdemes kezdő bandáknak innen inspirálódni, mert egy életre el fog menni a kedvük a zenekarozástól.
Számomra kissé érthetetlen, hogy az Obscura a zenei továbblépés irányát egy, a zenitjét vagy jó húsz évvel ezelőtt meghaladt stílusban találja meg, de a végeredmény kétségtelenül bombasztikus lett. Érdekességként említem csak meg, hogy Christian Münznernek van egy mellékprojektje is, az Alkaloid, melyben a Necrophagist és az Obsura sorait is megjárt Hannes Grossmann dobos a társa.
A 2018-as második soralbumukat, a klasszikus prog-rock hatásokat magába olvasztó "Liquid Anatomy" korongot (kritikánk ITT olvasható) egy hajszálnyival izgalmasabbnak érzem most, mint az anyabanda aktuális produkcióját, de ez egy bitang erős anyag, ne legyenek kétségeink. Olyannyira, hogy - bár kell emészteni - így év vége felé már nem várható, hogy bármi letaszítaná év végi toplistánkról. Jó étvágyat hozzá!
9,5/10
