Az 1989-ben megalakult zalaegerszegi Monastery története nem egyszerű: sok tagcsere, különböző zenei korszakok, némi stílusváltás övezte pályájukat, mely 2008-ban ért véget, igaz, csak átmenetileg. Három nagylemez, három demó és egy EP volt a termés ebben az érában. 2020-ban aztán újjáéledt a csapat, azonban az azóta eltelt időszak sem volt sétagalopp.
Az újrainduló formáció körülbelül a 2004-es harmadik soralbum, a "Mysantrope" felállásával tért vissza: Frytz énekes mellett az őstagok Kovács Róbert dobos, Tóth Ferenc gitáros és Szanati Szabolcs basszusgitáros voltak. 2021-ben aztán ki is hoztak egy háromszámos EP-t "Chimera" címmel (kritikánk ITT olvasható), az újrakezdésről pedig Billy, a csapat ütőse mesélt egy interjú keretében, mely ITT található.
Tavaly nyáron aztán bővült a tagság: Tóth Krisztián gitáros csatlakozott a metalcore-t játszó Nice One Babe zenekarból, az igazi fordulatok azonban csak később jöttek. A nyár közepén távozott Frytz, helyére Lédeczi Zsolt (Türböwitch, Paragon Zero) érkezett, azonban ő sem maradt sokáig a srácokkal, mert novemberben jött a bejelentés, hogy Kovács Rolandé lett a frontemberi poszt. Ez az ötösfogat készítette el aztán a február 4-én a HammerWorld magazin CD-mellékleteként megérkező "Divine Damnation" korongot.
Már a "Chimera" jelezte, hogy a zalaegerszegi brigád alaposan visszatekerte az idő kerekét és az ezredfordulót követő modern, helyenként nu metalos megközelítés már a múlté: a csapat egyértelműen a kilencvenes évek eleji tradicionális death metal felé vette ismét az irányt, amihez tökéletesen passzol a fiatal vokalista agresszív hörgése is.
A visszatérő anyag meglehetősen rövid: az intróval és az outróval együtt mindösszesen harmincegy perces a játékidő, ami bizony kissé diétás produkció az eltelt évek számához képest. Már a dalcímek (Az emberi agy lebomlása, Az őrület anatómiája, Katatón skizofrénia) is jelzik, hogy itt hagyományos halálfémmel lesz dolgunk. Szikáran, mégis súlyosan megszólaló, kompakt nóták sorakoznak itt.
A Hereditary Pestilence című nóta lett azonnal az egyik kedvencem, melynek fő riffje szinte groove metalos és egyből a kétezer környéki amerikai indusztriális bandák jutottak az eszembe. Természetesen a szóló és az atmoszféra tőrőlmetszett death metal, de ez az apró váltás kifejezetten jót tesz a dalnak.
A címadó tétel középrészén egy svéd dallamos death metalra hajazó melódia érkezik az amúgy klasszikus floridai sikálás közé, ez is kifejezetten klassz megoldás. A leginkább elszállt, szinte pszichedelikus atmoszférájú és kezdésű szám a Catatonic Schizophrenia, mely remekül oldja a korong darálását, habár aztán ez is bedurran rendesen.
Obituary, Six Feet Under: talán ezek a nevek ugorhatnak be leginkább a Monastery új anyagáról. Itt nincsenek disszonáns, kozmikusan elborult őrületek és gitármenetek: a hazai banda abszolút riff-orientált szerzeményeket sorakoztatott fel a korongra és tudatosan mentek vissza jó harminc évet az időben.
Minőségi cucc ez, ehhez nem is férhet kétség és az is nagyon hallatszik, hogy az egész tagság nagy örömmel és kedvvel játssza pontosan azt a stílust, melyet a leginkább kedvel. Ez a dinamizmus minden dalban tetten érhető: a zenekar pályájának ebben a fázisában pedig ez a legfontosabb. Örömzenélés ez a javából és amíg egy banda úgy tud zúzni, mint például az Anatomy Of Insanity című számban, addig maximális energiával kell tolni ezt az egész rock'n roll dolgot, amíg a csövön kifér.
Az együttes egyébként underground szinten kifejezetten sokat mozgolódik az ismert okokból lefagyott hazai koncertmezőnyben is: hogy aztán ezzel a kifejezetten régisulis halálfémmel milyen messzire lehet eljutni a harminc évvel ezelőttihez képest teljesen átalakult és megváltozott metalszíntéren, az számomra is kérdéses. A színvonallal azonban nem lesz gond, ahogy a lelkesedéssel sem.
8,5/10
