Október 7-én érkezett meg a Nuclear Blast kiadó gondozásában a veterán amerikai groove metal brigád, a Lamb Of God kilencedik stúdióalbuma "Omens" címmel, mely immár a második a sorban a 2019-ben távozott Chris Adler helyére érkezett Art Cruzzal.
Mivel a zenekar a 2020-as azonos című anyagával nem tudott turnézni, ezért a pandémia és a lezárások alatt a dalírásra bőven volt idő, így az "Omens" most sokkal korábban érkezett, nem kellett öt évet várnunk, mint a 2015-ös "VII: Sturm Und Drang" után (előző két korongjuk kritikája ITT és ITT olvasható).
Fura belegondolni, hogy az amerikai heavy metal új hullámának egyik vezető csapata is lassan harmincéves pályát tudhat maga mögött. Zenéjükben ott a thrash, a death, a hardcore, no meg természetesen a Pantera-jellegű groove metal is: lemezről lemezre stabil minőséget hoznak, azonban ez a tetemes idő nem múlt el nyomtalanul. Ezt a fajta extrém, alapvetően a zúzásra és a ritmusra épülő zenét nem lehet a végtelenségig játszani: a szűk másfél évtizeddel korábban indult Slayer a példa rá, hogyan lehet a kellő időben, ha nem is a csúcson abbahagyni ezt az életmódot. Mert ez az, ne tagadjuk.
A Lamb Of God anyagain már körülbelül egy évtizede érezni lehet, hogy beleálltak a saját maguk által kialakított zenei világba és már nem nagyon akarják megváltani a világot semmiféle újítással. A két évvel ezelőtti korongjukat kevésbé érzem sikerültnek, a 2015-ös lemezük azonban kifejezetten erős volt: nos, az "Omens" ismét másfajta állatfaj.
A zenekar előzetesen azt nyilatkozta, hogy hosszú idő óta ez a legdühösebb, legagresszívabb albumuk és ez tökéletesen igaz is. A negyvenegy perces, tíztételes lemezen végig überszigorú üzemmódban aprít: itt egyetlen másodpercnyi üresjáratnak vagy pihenésnek nincs helye, tulajdonképpen úgy szalad rajtunk végig a cucc, mint a koktélba rossz szándékkal belekevert paraffinolaj a szervezetünkön. A záró September Song című számtól eltekintve átlag négyperces darabok ezek, szóval nem sokat finomkodnak az amerikaiak a progresszivitással.
Az azért érződik, hogy Randy Blythe és társai erősen rajta tartják ujjukat a kortárs metal ütőerén: több olyan dal is van, melyben érződik a modern stílusok és zenekarok hatása. A Vanishing amolyan metalcore / melo-death tiszteletadás, főleg a riffjében, a rövid, ütős Denial Mechanism színtiszta hardcore / crossover thrash, a már említett September Song pedig simán elférne egy fiatal, mai szimfonikus deathcore csapat repertoárjában is.
Az állandóan visszatérő Slayeres riffeket nem hozom fel, mert a nyolcvanas évek thrash öröksége mindig is ott volt az együttes zenei világában, szóval ez nem nagy újdonság (lásd például a címadó tétel alaptémáját). De ezektől a kikacsintásoktól eltekintve meglepően egységes a korong esztétikája, afféle Lamb Of God-esszenciát kapunk, kivéve a zárótételt: ilyet korábban tényleg nem nagyon hallhattunk a csapattól.
Amit nagyon hiányoltam a lemezről, az két-három olyan nóta, melynek megfogható, énekelhető alaptémája vagy refrénje van, mert bizony a folyamatos darálásban erre nem nagyon van lehetőségünk és alkalmunk. Számomra a néha nu metalos atmoszférát becsempésző nyitó Nevermore és az átkozottul fogós, gránitkemény Ditch hatott elsőre, de érdekes módon megtapad a September Song is, de azért ezek sem azok a fogódzkodók, melyekre vágytam volna.
Tehát a nagy akarásban kissé egysíkúvá vált az "Omens", de ettől függetlenül jobban tetszik már most, mind közvetlen elődje. A "VII: Sturm Und Drang" színvonalát nekem nem hozza egyelőre, de talán sokadik meghallgatásra előjönnek a szépségei, nem is tudom. Jól is szól a lemez, szóval semmi gondunk nem lehet a panaszra, egyszerűen csak már nem üt akkorát Isten Báránya, mint korábban. Soha rosszabbat!
8,5/10
