A norvég Darkthrone élő anakronizmus a mára már teljesen átalakult metalszíntéren: Fenriz és Nocturno Culto immár bő másfél évtizede ugyanis a félévszázados műfaj különböző korszakait idézi meg, szándékosan szembemenve mindazzal, ami kortárs vagy ami bármilyen módon is túlmutat a '80-as / '90-es évek metalesztétikáján.

Afféle ön- vagy zeneismereti szakkör ez: mintha a saját maguk által istenített korszakokon kívül semmi más nem érdekelné a skandinávokat és a duó monomániás kitartással hozza ki átlagosan kétévente újabb és újabb anyagait.

A Peaceville Records gondozásában október 28-án megjelent tizenkilencedik soralbumuk, az "Astral Fortress" sem kivétel ez alól: a kétezres évek első felének blackened crust punkja és D-beatje után érkezett a klasszikus heavy/speed metal, majd a visszafelé kóborlás logikus folytatásaként eljutottak a doom és a proto-metal környékére (előző három korongjuk kritikája ITT, ITT és ITT olvasható).

Nos, az új lemez is ezen a nyomvonalon halad: a dalok szinte sosem gyorsulnak be, ha igen, akkor is csak ütemváltásként húsz-harminc másodpercig, azaz végig málházós, alig-alig középtempós a ritmus és az egészet áthatja valami ősrégi korhadás- vagy kriptaszag. Szerencsére a hangzás valamivel jobb most, mint a 2021-es "Eternal Hails ..." esetében, de természetesen ne várjunk csodákat.

A rövid instrumentális zörejátkötéssel együtt héttételes, negyvenperces anyagot most egyértelműen körbelengi valamiféle szomorú, melankolikus atmoszféra: mintha csak egy, a lemezborítón ábrázolthoz hasonló sivár, üres, poszt-apokaliptikus jégvilágban sétálnánk vagy vánszorognánk mindenféle remény nélkül és csak az egykorvolt emberi civilizáció romjait látnánk felbukkanni időnként a láthatáron. 

Ezt a hangulatot tökéletesen hozza a nyitó Caravan Of Broken Ghost: kilátástalan, nyomorúságos téma uralja az egész dalt, melybe csak röpke pillanatokra kacsint be az agresszió. A lemez ékköve egyértelműen a bő tízperces The Sea Beneath The Seas Of The Sea: ez a szerzemény remekül töri meg a meglehetősen szikár dalsorozatot akusztikus dolgaival és epikus hangvételével. Hasonlóan jó még a záró Eon 2 is, melyben végre megérkezik a tempósabb, klasszikus metal is ikergitáros megoldásaival és remek dallamaival.

Sajnos azonban a többi három tétel és a teljesen felesleges, időrabló zajátkötés (Kolbotn, West Of The Vast Forests) - nincs mit szépíteni - meglehetősen unalmas és érdektelen. Amolyan robotpilóta üzemmódban készült Darkthrone-standardok ezek, melyek bármely korábbi három-négy lemezükre ráférnének. Olyan szinten semmilyenek, hogy igazából el is felejtjük őket, amint túljutottunk rajtuk.

Már az előző korong recenziójában megírtuk, hogy a norvégokra nagyon ráférne valamiféle szellemi vagy zenei vérfrissítés, mert valahogy egyre fakóbb és érdektelenebb a produkciójuk. Nocturno Culto Sarke-projektje számomra sokkal izgalmasabb és előremutatóbb még a maga korlátozott keretei között is, mint az elmúlt nyolc év Darkthrone-dolgai (a Sarke előző két albumának kritikája ITT és ITT olvasható).

A legendás duó egész egyszerűen mintha beleragadt volna ebbe a retró-nosztalgia dologba: pedig az emberiség mostanában sokkal vészjóslóbb és fenyegetőbb irányokba tart, mint anno a black metal korszakuk idején, ezért lenne miről írni a mai kor eszközeivel is.

Ráadásul a feketefém talán az egész metalszcéna legéletképesebb és legprogresszívabb ága, szóval lenne itt tere a kibontakozásnak, de a Darkthrone leszegett fejjel nem akar tudomást szerezni arról, ami nem érdekli: pontosabban csak az általa valódi metalnak tartott korszakkal foglalkozik elképesztő vasfegyelemmel. De a világ persze továbbhalad: hasonlóan a zenehallgatók figyelméhez és türelméhez.

7,5/10