Magazinunk digitális hasábjain már nem először bukkant fel idén a Tiansen neve: tudósítottunk koncertjükről (ITT), megnéztük őket Fekete Zajon (ITT), sőt, még egy interjút is készítettünk velük legújabb lemezükről (ezt pedig ITT lehet visszaolvasni). Ha pedig ez nem lenne elég, legutóbb a Wacken Metal Battle hazai nyerteseként döngölték a világhírű fesztivál deszkáit. Épp ideje tehát, hogy megnézzük közelebbről: milyen is lett a 2023 májusában megjelent "Emerald"?
A zenekar nem siette el második stúdiólemeze kiadását: mostanra öt éve, hogy bemutatkozó lemezükről, az "Our Weakness"-ről írtunk, és már akkor is le voltunk nyűgözve a budapesti pop-prog metalos csapat teljesítményéről (ez ITT olvasható). Akik szerették a banda első lemezét, annak jó hírünk van: nem fognak csalódni az "Emerald"-ban sem.
A májusban megjelent albumon ugyanúgy megtalálhatóak azok a stílusjegyek, melyek eddig is jellemzőek voltak a csapatra: villámgyorsan cikázó melódiák, gyorsan fülbe tapadó, ámde rendkívül technikás dallamok, de azért mégis csak metalzenekarról beszélünk, oda-odaharapnak a riffek, és nyakon csapnak minket a dobok is. Viszont a hangzás érettebb, a lemez koherensebb, és a zenekar ezúttal a kísérletezéstől nem riadt vissza; több olyan pontja is van az anyagnak, melyet akár kockázatvállalásnak is lehetne minősíteni – ha nem fizetődött volna ki gyönyörűen.
Természetesen megkapjuk a sztenderd Tiansen-dalokat. Ott van a Dear Future az egekbe ívelő énekdallamokkal, és okos ritmustémákkal operáló, küzdőteret megmozgató riffekkel. Ide sorolhatjuk a Trace Your Lines-t is a gyengéd vokálokat csapkodósabb témákkal megszakító refrénekkel. De abszolút Tiansen-sláger lett az album címadó dala, az Emeralds Of Happiness is. Utóbbi egyébként jól megérdemeltem kapott ilyen kiemelt szerepet a lemezen: a dal egyszerre táncolható és bólogatható, epikusan ívelő közönségénekeltetős refrénnel, és megpakolt súlyzóként a padlóra ejtett breakdownnal.
Ahogy említettük, kísérletezésből sincs hiány. Kezdjük talán a videoklippel is megtámogatott It Matters-zel: a dal a Tiansentől teljesen szokatlan módon lírai, gyakorlatilag egyszálzongorás hangszerelést kapott. A témaválasztás, a dallamvezetés melankolikus, mélyen megérintő, az érzelmi katarzist pedig mintha kiteljesítenék a dal legvégére betársuló hangszerek, melyek a gitárszólót kísérő zúzással mintha a zongorázó Éden vállára tennék a kezüket – legalábbis zeneileg.
Az experimentális zene fogalmának a legjobban megfelelő darab a korongot záró Awkward Silence – talán az egyik legdarabolósabb Tiansen-dal lett, a szó több értelmében is. Egyrészt a magyar extrém metal szcéna legmélyebb bugyraiból felbukkant a stúdióban az Eagle Has Landed Tari Bálintja, és beszállt egy jó adag hörgésre – kifejezetten élvezetes a kontraszt Éden csilingelő hangja mellett, illetve tetszik, ahogy egy saját magára pop-metalként hivatkozó banda ablakot nyit a magyar under-underground színtérre is. De a darabolás nem csak a vastagbelet felköhögő vokálokban mutatkozik meg, hanem a dal struktúrájában is: smooth dzsessz és deathcore-tekerés váltogatja egymást, gyakorlatilag egy metronóminga-lendülésen belül. Valakinek talán nyakatekert ez a műfajkeverés, de én személy szerint élek-halok érte.
Viszont mégsem ez a dal volt a legnagyobb kockázat, melyet a zenekar vállalt a lemezzel – ugyanis az eddig kizárólag angolul éneklő Tiansen az Ajtók mögöttel kiadta karrierje első magyar nyelvű dalát. Nem bízták a véletlenre – a magyar nyelv nagyon hálátlan tud lenni, ha tapasztalatlan dalszövegíró kezébe kerül, így a buta sorokat elkerülendő, ebben a dalban egy hazai szövegekben jártas dalszerző segítségét kérték (Erky-Nagy Katalin személyében, aki egyébként a lemezen még pár angol darabba is bedolgozott). Az eredmény pedig önmagáért beszél: himnuszszerű, epikus zúzás olyan refrénnel, melyet immár a saját anyanyelvükön énekelhetnek együtt a rajongók Édennel (akinek a saját énekhangja is mintha máshogy csengene magyarul). És együtt is éneklik, a lejátszások száma alapján egyértelműen ez lett az egyik legnagyobb közönségkedvenc a lemezről.
Ha valamiről panaszkodnom kellene, az a korong hossza lenne. Két instrumentális dal is van az albumon; általában nem szeretem az ilyesmit, de itt mind a feszültségkeltő Inhale-t, mind pedig a goás-elektrós Exhale-t sikerült zökkenőmentesen beépíteni a lemez dramaturgiájába. Viszont ezekkel együtt is hiányérzetem van, még legalább egy-két számot nagyon meg bírnék hallgatni a harminchárom perces játékidő végén, de így sajnos csak az van, amit a záródarab címe is sugall: Awkward Silence. Mindezt egybevetve az "Emerald" olyan lemez lett, amiért megérte öt évet kibekkelni, de már most alig várjuk, hogy mikor érkezik a következő.
9,5/10
