Tisztán emlékszem, micsoda vitákat generált annak idején a jó öreg Seasick Steve semmiből történő felbukkanása: valóban hajléktalan csöves? Vagy csak ravaszul annak adta ki magát? Becsapta az embereket, hogy azzal világhírnévre tegyen szert? Nem is az a neve, ami… és így tovább. Már akkor is jókat derültem ezeken a felháborodásokon, mert a napnál világosabb, hogy mindezeknek a világon semmi jelentősége nincsen. Mondjuk, hogy sosem volt hobó, tényleg diszkózenekarban basszusgitározott, és csak a Jools Holland show szilveszteri műsorába találták ki a fazonját… oké, tegyük fel így volt… és akkor mi van? A zenéje már akkor is, most is világbajnok volt, és kész. Passz. Ennyi.

Amikor a számomra semmitmondó nevű, New York-i illetőségű Krallice zenekarral kapcsolatban körülnéztem kicsit a neten, mielőtt legújabb lemezükbe belefogtam volna, akkor a következő szalagcímekkel találkoztam: "szent őrültek dimenziója”, "szélsőségek sodrásában”, "ultrakomplex avantgárd black metal” "posztcyniciánus élvezetek” (utalás a Cynic nevű komplex death metal hordára). Mindez így együtt láthatatlan mágnesként vonzott a lemezanyag irányába, gyorsan le is stoppoltam a cuccot, s mielőtt élelmes kollégáim rátapadhattak volna a kiadványra, már meg is kaparintottam a recenzióírás lehetőségét. Így történt.

A  szivarozással úgy vagyok, hogy halál menő, persze, de előbb-utóbb csak szédülök, meg fáj tőle a fejem. Ha úgy nyomnak a kezembe egy szivart, hogy ez kubai, akkor viszont ettől függetlenül elismerően csettintek, és azzal a tudattal szívom el, hogy ez most életem legdrágább fejfájása lesz. A hardcore-ral kapcsolatban is hasonló érzésem van; huzamosabb ideig nem köt le, de nagyon tetszik a gondolkodás- és előadásmódja, a külsőségei, a hangzása és a vele járó életérzés. Ha pedig valaki úgy tesz le elém egy promóanyagot, hogy ez bizony amerikai hardcore, akkor műértő arccal, fehér cérnakesztyűben nyomom le a play-t a Windows Media Player-en.

Kitűnő énekesek és gitárosok vendégszereplésével megjelent a legújabb Everwood dal és videoklip. A vírusra való reagálással rendhagyó videót készítettek a dalhoz, melyben rengeteg hazai zenész segédkezett.

Új szöveges videóval jelentkezett a tatabányai Rural Pitchfork a Betrayed Your Own című dalra, mely az idén megjelent bemutatkozó kislemezen kapott helyet.

A nemrégiben nevet váltott sludge metal csapat, az Apey & The Pea ma már Lazarvs logó alatt működik, szeptemberben pedig már az új lemezükkel állnak rajongóik elé. Ennek előzeteseként most a Valhalla című számukkal lehet megismerkedni, mely nagyon erős Alice In Chains-ízekkel és eszközökkel operál.

A jászberényi modern metalos Magor friss dallal és videoklippel jelentkezett; a kijárási korlátozások feloldása után rögtön visszatértek a próbaterembe, hogy folytassa harmadik nagylemezük munkálatait. Ennek előfutáraként jelent most meg a Túl késő című dal, melyhez videót is forgattak Sipos Géza (Medusa Pictures) rendező irányítása alatt, mely az első olyan klipje a csapatnak, mely rövidfilmszerűen egy történetet mond el, a tagok szereplése nélkül ( a csapat előző stúdióalbumairól ITT és ITT írtunk kritikát).

Sokan sokféleképpen értelmezik a progresszív rock műfaját, bár jól tudom, sok újat nem lehet már kitalálni kísérletezés címén, mégis úgy gondolom, ez lenne az a terület, ahol bátran bele kellene menni a kalandozásba, minden különösebb szabálykövetés nélkül. Ehhez képest ilyet ma már nagyon kevesen vállalnak fel (akik igen, azok közül sem mindegyik aranytojás), mert sokkal biztonságosabb és kockázatmentesebb a régi nagyok által kitaposott prog-rock lépcsőn haladni, hiszen ezt szerettük meg annak idején, és hát nekik is mennyire bejött egyszer…

Na, kérem, lehet füleket hegyezni! Ha ez a lemezanyag nem tud felkúszni az év végén esedékes összegző toplistánkra, akkor nincs igazság a földön. Egészen lenyűgöző, amit ezektől az egyiptomi srácoktól kaptunk, mondom ezt úgy, hogy a black metal nálam alapvetően ritkán rúg labdába, de mint a példa is mutatja, vannak üdítő kivételek. Ráadásul szimfonikus felhangokkal vegyített, okkult, sötét fém ez, mely véleményem szerint legtöbb esetben gagyi-közeli előadásmódba és zenei világba hajlik, ám ebben az esetben óvakodnék bármi hasonló jelzőt használni az előadókra, akik ugyan vastagon kenik magukra az arcfestéket, a tónus, melyen megszólalnak rendkívül izgalmas, és magával ragadó.