Mindig örömmel adunk hírt olyan fiatalokról, akik zenei jártasságukat rockzenében próbálják meg kamatoztatni, annak reményében, hogy egy szép napon majd a nagy elődök nyomába érhetnek… sőt! Az ifjúkori ambíciók talán megmosolyogtatják az éltesebb rókákat, ám szerencsés esetben valóban nagy tettekhez vezethetnek, és az ifjú trónkövetelők utolérhetik vagy felül is múlhatják mestereiket, még ha ez nem is túl gyakran fordul elő, a lehetőség adott… Ki tudja, mi lesz majd tíz év múlva ezekből a paraguayi huszonévesekből, akik Asunción városában alakultak meg 2017-ben és nemes egyszerűséggel a Black Sabbath korai lemezeit célozták meg iránymutatóként…

Meditációhoz, kikapcsolódáshoz ma már bármilyen hanganyagot megvehetünk: leemelhetjük a polcról, illetve házhoz rendelhetjük az esőerdő vagy akár a tenger hangjait. De ha ennél zordabb klímát szeretnénk otthonunkba varázsolni, a svájci Aara legfrissebb, limitált példányszámban kiadott lemeze nyújt rá megoldást. A duó által játszott zene hamisítatlan, rideg hangzású atmoszferikus black metal, az „En Ergô Einai”-t hallgatva nincs szükség fenyvest ábrázoló tapétára ahhoz, hogy hófödte fenyőerdőben érezzük magunkat a saját nappalinkban ülve.

Túlkínálat ide vagy oda, vannak olyan zenészek, illetve zenekarok, akiknek az albumpremierje kapcsán egyből felcsillan a szemünk. Ilyen például Brant Bjork is.

A milánói Ravenscry tagságának bemutatásával, illetve a zenekar legújabb nagylemezének jellemzésével újoncot avat a Rozsdagyár szerkesztősége. Mentségünkre szolgáljon, hogy a 2008 óta aktív együttes nem csupán nálunk, hanem más hazai oldalakon sem szerepelt még lemezkritikával vagy interjúval, mindössze egy-egy megjelenésüket harangozták be a honi fórumok. Magáról a zenéről sem igazán írtak, talán mert kicsit nehéz elhelyezni a mai közegben: egyszerre táplálkozik a régebbi típusú, progresszív metalból és a mai, modernebb zenékből. Valahol a középúton szeretnének meghúzódni a derék olaszok, keményen hozzák az egyszerű alapokat, miközben szívesen mennek bele egy-egy komplexebb témába, ritmusképletbe, dallamtördelésbe.

Vannak zenekarok, melyek történetének felgombolyítása felér egy valóságos rock-történelemórával. A Salisburyből származó brit Tokyo Blade is ilyen. Ezek a srácok 1983-ban készítették el bemutatkozó lemezüket, s ezzel a brit heavy metal új hullámának, azaz angolul a NWOBHM-mozgalomnak egyik első képviselői voltak. Ha megnézzük, hogy működésük alatt milyen felállásban, milyen jellegű lemezeket készítettek, tökéletes keresztmetszetét kapjuk az eltelt bő 30 évnek. Egészen pontosan 37 évvel a debütáló album megjelenése után készítették el legújabb anyagukat, tagságukban az alapító tag énekessel, Alan Marsh-sal, Alan Boulton gitárossal, és Steve Pierce dobossal. A többiek sem sokkal maradnak el mögöttük, Andy Wrighton basszer 1984, John Wiggins ritmusgitáros 1983 óta tagja a csapatnak.

A kozmikus drum&bass/electro-metal banda, a Korubaan mostanában két új, bolygóközi dalról is lerántja a leplet: május 31-én, azaz a mai napon az Origin című szám jelenik meg egy szöveges videóval, június 20-án pedig az Invasiont hallgathatjátok meg az összes digitális platformon. Feltettünk a srácoknak egy-két kérdést a megjelenés apropóján.

Mielőtt a nyolcvanas években letarolta volna a heavy metal az Atlanti-óceán mindkét partját, az Egyesült Államokban a '70-es években, a brit hard rock zenekarok berobbanásával párhuzamosan kialakult a rockzenének egy olyan speciális ága, mely az amerikai zenei örökségre épült (blues, rock'n roll, country, folk, dzsessz) és melynek kifejezett célja volt a tömegszórakoztatás, a toplistás slágerek és albumok megírása. 

A rockzene a színpadokon kel életre igazán, a koncertek tehát elengedhetetlen kellékei a műfajnak. Az élő felvételek megörökítése pedig szintén nagyon fontos és célszerű megoldás, azoknak is, akik ott lehettek azon a bizonyos koncerten és azok számára is, akik nem. Tíz nagyszerű felvételt válogattunk most össze, nyilván ezeken kívül is rengeteg kiváló anyag felsorakozni kívánna még ide, de ezzel remélhetőleg mindannyian tisztában vagyunk. Igyekeztünk a változatosságra való tekintettel a rockzene különböző stílusaiból összeollózni tíz kihagyhatatlan korongot.

Régóta figyelemmel kísérem a székesfehérvári Cadaveres (De Tortugas) pályafutását (mondhatni a kezdetektől), de bevallom őszintén, hogy körülbelül a névrövidítés tájékán megcsappant az érdeklődésem a banda iránt (tulajdonképpen nem szimplán csak névváltoztatás történt, hanem a Cadaveres már egy vadiúj zenekarként könyvelhető el, mely az egykori Cadaveres De Tortugas romjain alakult).

Az egyik legjobb dolog a zenei újságírásban, hogy időről időre, a kiadóktól kapott rengeteg promóanyag között óhatatlanul belefutunk egy olyan, addig általunk sosem hallott bandába, mely egyből lenyűgöz és visszaadja a rockzenébe vetett hitünket. Ennek ellentéte viszont az, amikor az így megkedvelt csapat következő, nagy várakozással kísért lemeze nem igazán azt nyújtja, amit mi szeretnénk.