Már tavaly is magamra vállaltam azt az embert próbáló, de mindeközben rendkívül szórakoztató feladatot, hogy beszámolót írtam a német Wacken Fesztivál tehetségkutatójának utolsó fordulójáról. A versenyt akkor a Tiansen nyerte (ITT tudjátok visszaolvasni a cikkünket), és nagyon kíváncsi voltam, idén vajon melyik banda fogja öregbíteni a magyarok hírnevét Németorszában a tíz döntős zenekar közül. Úgyhogy idén is belevetettem magam a tudósításba – még ha pontosan tudtam is előre, hogy a közel nyolcórás rendezvény végén tolószékben kell majd kitolnom az agyamat a Barba Negrából.

Bár ezen cikket másnap(osan) írom, előre szeretném jelezni, hogy a gondolataimat még a zsűri értékelései előtt jegyeztem fel, így bármi egyezés a zsűritagok véleményével pusztán a véletlen, az objektív újságírás, és a profizmus műve. Kezdjünk is bele, rengeteg dolgunk van!

1. SKYBEAST

Ha rajtam múlna, különdíjat osztogatnék minden egyes olyan zenekarnak, mely bemelegítetlen színpadra megy fel. Vasárnap délután fél kettőkor metalt játszani – a legjobbaknak is nehezített terep ez. Szerencsére a Skybeast nem rémült meg a feladattól, és ha nem is kirobbanó energiával, de tisztességesen lehozták húszperces szettjüket. És talán ez a legleíróbb szó a zenekar produkciójára: tisztességes. Vastag Viktória feszes dobjátéka vasárnap délutánt megszégyenítő vasmarokkal fogta össze a dalokat, illetve (némi állítgatás után) jól szólalt meg Tóth Ádám és Katona Bálint tiszta ének – hörgés duettje is. Számomra nagyon szimpatikus volt az a gesztus is, hogy a dalok előtt pár szóban elmesélték, miről fog szólni: így kapásból megteremtődött egy kapocs, egy érdeklődés a számok irányába, akkor is, ha először hallottam őket. Szerethető, kedélyes, de mégis megfelelően metalos koncerttel nyitott tehát a maratoni esemény.

Mivel mégis csak nőből vagyok, számomra a színpadi megjelenés szerves eleme az öltözet is, és rutinos koncertrejáróként végtelenül unom a pódiumon a fekete környakas pamutpólók és Vans cipők végeláthatatlan tengerét. Vasárnap este centikre voltam tőle, hogy ivós játékot kezdjek: valahányszor egy zenekar minden tagja feketében lép színpadra, iszom egy felest. De tudtam előre, hogy egy ilyen vállalást sem a pénztárcám, sem a májam sem bírna ki, úgyhogy helyette csak elkezdtem mentális Feketepóló-díjakat osztani a fellépőknek. Az elsőt a Skybeast kapta.

2. PENNHURST

Két zenekar is volt idén a döntőben, melyeket már tavaly is volt szerencsém megnézni, az egyikük a Pennhurst volt. Nagyon vártam a koncertjüket, hiszen legutóbb is végtelen jól szórakoztam rajta, pont azt a kicsit technikás, kicsit nu-metal utóízű, kicsit énekes, eléggé hörgős zenét nyomják, ami annyira közel áll a szívemhez. Arról nem is beszélve, hogy amilyen karizmatikus kiállásuk van, én már a soundchecket is lábujjhegyen állva szoktam végignézni: nem vagyok egy bonyolult nő, egy jó hörgéssel bármikor le lehet venni a lábamról, és Csárádi Robinak nem egy van.

A szettben sem csalódtam, olyan sodrása volt a daloknak, hogy hiába a vasárnapi kajakóma, nem lehetett rá nem megmozdulni. A színpadi energiák megint csak kirobbanóak voltak: így lehet igazán eladni egy zenét, arról nem is beszélve, hogy a Pennhurst dalai a visszautasíthatatlan tálalás nélkül is kiválóak. Viszont ide is ki kellett osztanom egy Feketepóló-díjat.

3. BLOODY HOLLY & THE RICKETS

Nagyon kíváncsi voltam a Bloody Holly & The Rickets koncertjére, ugyanis Budapesten nem tudok úgy elmenni egy szórakozóhely mosdójába, hogy ne találkoznék a WC-papír tartón a zenekar matricájával. A banda jól bevált, de nem agyonhasznált receptet használ: jó öreg rockabilly kicsit megmetalosítva, horrorköntösben tálalva. A színpadkép tízből tízes volt, minden tiszteletem, hogy a húszperces minikoncertre is felvitték magukkal a csontvázakat, a művégtagokat, a vérfoltokat. Illetve a fellépőruhákért is hálás vagyok: üdítő volt a kvázi báliruhás csajok látványa a sok feketepólós srác után.

De nem csak szépek voltak, hanem fürgék is: betáncolták, bejátszották az egész színpadot, igazi Cadillac-es, Elvis-poszteres, fekete-fehér csempés, piros műbőr kanapés bárhangulatot hoztak a Barba Negra színpadára, valamint magyar időszámítás szerint 15:20 perckor, alig egy órával a kiírt kezdés után megtörtént az első pogó is.

4. PLASTICOCEAN

A soproni modern metal zenekart utoljára öt éve láttam, így jó volt képbe kerülni, hogy hol tartanak, mit csinálnak jelenleg. A kérdésre a válasz pedig: profiskodnak a Wacken Metal Battle Hungary színpadán. Elképesztően letisztult, lecsiszolt produkciót kaptunk a srácoktól, töretlenül hozzák a mólrefrénes, döngölő riffes, oda-oda üvöltős modern metal vonalat. Ezen a ponton fel is merül bennem a kérdés, hogy meddig hívjuk még ezt vajon modern metalnak, hiszen már bő tíz éve ez megy, de aztán jobban belegondolva a nu metalt se keresztelte át senki old metalra, pedig annak tényleg már huszonöt éve.

Na de visszakanyarodva a Plasticoceanra: lelkes rajongók énekeltek az első sorokban, érthető módon sötét, odaverős, de azért könnyen befogadható, érzelmes dalokat hoztak a srácok. Kivéve az utolsó dalt, mely viszont teljesen kilógott a sorból, ezzel instant lopva be magát a szívembe. Nem tudom, mi volt az a hörgős-sikítós megőrülés a színpadon – de végképp nem tudom, hogy miért nem végig ezt csinálták? Remélem, többet látok majd a zenekar ezen arcából. Addig is kiosztok a Plasticoceannek is egy Feketepóló-díjat.

5. TÜRBÖWITCH

Nagyon régóta érett, hogy megnézzem a Türböwitch produkcióját, hiszen évek óta ugyanabban a kocsmában iszom (ITT), mint a zenekar. Az első pont, amivel megkedveltem őket, az a megjelenés volt: párducmintás sztreccsgatyók, istentelen kócos sérók, valamint a világ összes farmermellénye, felvarrója és töltényhüvelyes öve vonult fel a színpadra. Azonban hamar kiderült, hogy a rikító megjelenés nem csak a nagy füst a kevés lánghoz: ó, nem. Lángokból, még ha csak képletesen is, de bőven volt a fellépésen, én legalábbis ilyen izzó hangulatot nagyon régen nem láttam (hadd jegyezzem meg, ekkor még vastagon délután volt).

Nehéz leírni azt a káoszt, amit a Türböwitch teremtett: szupergyors, szuperkíméletlen thrash darálás és üvöltés a színpadon, másodpercre sem mozdulatlan színpadkép, illetve kitartóan körbe-körbe futó, izzadt rajongók a tömegben. Egy srác elképesztő sörszagot árasztva az arcomba üvöltött: „Kibaszott thrash metal!!!”, és szerintem ennél jobban magam sem tudnám leírni a látottakat.

6. MHORAI

A Türböwitch olyan magasra helyezte a lécet, hogy kicsit aggódtam a következő zenekarért. Szerencsére aggályaim teljesen feleslegesnek bizonyultak, ugyanis a Mhorai elképesztően színvonalas produkcióval készült. Persze a szuperdarkos prog-death-es döngölést az előző zenekar szenzorokat túlingerlő darálásával érdemben összehasonlítani lehetetlen.

Zeneileg abszolút ez a banda állt hozzám a legközelebb az eddig fellépő együttesek közül, pedig most hallottam őket először. Igazi jó djentelős, darabolt riffek, éjsötét hangzás, és kíméletlen screamek jellenezték a hangzást – csak semmi tiszta ének! Utoljára az Analógban tartott Persefone-bulin (és az őket kísérő előzenekarokon) éreztem ilyen sodrást (ITT írtam róla): csodálatosan szólaltak meg a srácok, fájós lábbal is meghallgatnék tőlük egy teljes koncertet, nagyon remélem, hogy mielőbb viszontlátom őket! Viszont szexi kámzsásköpeny ide vagy oda, bizony nekik is jár a Feketepóló-díj.

7. EVOLETTE

A budapesti Evolette sem ismeretlen már számomra, legutóbb ITT írtam róluk beszámolót, úgyhogy nagyjából tudtam, mire számítsak: patika ének, popos refrének, és megbízható modern metal riffek képezték a zenekar kínálatát. Továbbra is könnyen megvehető vagyok egy színes gitár látványával (ahogy már említettem, nem vagyok egy bonyolult ember), így le se tudtam venni a szememet Deac Robi gityójáról.

Illetve a közönség láthatóan marha jót bulizott: hiába vagyok én örök fintorgó, ha a popos dallamokról van szó, azért mégis csak ezt szeretik hallani a legtöbben. Rutinosan hozták a srácok a koncertet, látszik, hogy mögöttük van pár év, na meg egy friss turné, jól összeszokott produkciót kaptunk. Illetve, bár itt lehet, hogy Völgyesi Ádám zsűritag úrral nem értek egyet, szerintem attól még, hogy van rajta egy zenekari logó, attól az még fekete pólónak számít. Újabb díjat osztok ki.

8. TRE LUNATIC

Tarcsai Ádámék zenekarát gyakorlatilag megalakulásuk óta ismerem (sőt még vendégszerepeltem is egy dalukban), de még sosem láttam őket élőben, így itt volt az ideje megtörni ezt a hagyományt. Egy dolog miatt nem aggódtam: a banda elképesztően stabil dalokat ad ki, némi rapes, némi elektronikus fúzióval, ami nagyon szépen belesimul a jelenlegi metalszcéna tájképébe. Egy dolog miatt viszont voltak aggályaim: a srácok hárman vannak, nem lesz ez kevés egy ekkora színpadra?

És sajnos ez volt a produkció Achilles-ina. A számok marha jól szólaltak meg, Bikali Sanyi gitárjátéka mellett nem lehet szó nélkül elmenni, szonikusan teljesen rendben volt a produkció, viszont kétdimenziósnak éreztem a három helyett: hibátlanul hozták a dalokat, de mintha a közönség és a zenekar közti falat nem sikerült volna áttörni. Még. Biztos vagyok benne, hogy némi rutinnal meglesz az is, mindenesetre figyelni fogok! És mielőtt elfelejtem: Feketepóló-díj.

9. NEST OF PLAGUES

A Nest Of Plagues neve budapesti metal rajongóként már senkinek nem lenne szabad, hogy újnak hangozzon; nehéz elmenni úgy egy fesztiválra, klubkoncertre vagy akár a Wacken Metal Battle Hungary döntőjére, hogy ne fusson össze az ember a neonos deathcore csapattal. Azon nevettem magamban, hogy mostanra már annyit írtam a bandáról, hogy azokból az AI már legenerálhatná akár ezt a bejegyzést is (például ENNEK a cikknek a nyomán). De mi itt a Rozsdagyárnál hiszünk az emberi cikkszerzésben, úgyhogy tisztességgel bepötyögöm megint a véleményemet.

A Nest Of Plagues csont nélkül hozta azt a szintet, amit vártam tőlük, pedig mindig azt elvárom, hogy felülmúlják az elvárásaimat. A dalok marha jól szólnak, a színpadkép páratlan, Kövecses Evelin limezöld gitáros tincitáncijával nem tudok betelni, miközben Ivanics Dani kérlelhetetlen hörgése tökéletes kontrasztot ad az élménynek. Ráadásul a tarkabarka tébolyt idén némi villogó labdás pogóval is megkoronázták: igen, jól olvassátok, a koncert egy pontján hatalmas színesen világító labdákat rúgtak be a pitbe, és kevés szürreálisabb dolgot láttam életemben, mint deathcore koncerten labdázó fonott hajú kislányokat.

10. AURALEAK

Tökéletes zárásnak bizonyult az Auraleak. A csapat egészen egyedien sötét energiákat hozott a színpadra; régóta szerettem volna megnézni Gerő Andrisék csapatát, magas elvárásokkal érkeztem, és egy cseppet sem kellett csalódnom. Az indusztriális metalba hajló, progdeath-es szett minden hangját élveztem; nagyon erős prog metal hullámon vagyok mostanában, és pont ezen a hullámhosszon szólalt meg az Auraleak is.

A ködös színpad és a horrorfilmes arcfestés látványába belefeledkezve, az éjsötét riffekre dülöngélve el is felejtettem, hogy nem egy fesztiválon, hanem egy tehetségkutatón vagyok: bár eddigre már mindenem fájt, nagyon szívesen meghallgattam volna a produkcióból egy minimum hatvanperces verziót. Arról nem is beszélve, hogy mindezt sikerült valami olyan kristálytisztán megszólaltatni, mintha tényleg egy lemezt hallgatnék – immerzív élmény volt, melyből nagyon szeretnék mielőbb repetázni. Valamint most már tényleg érdekel, hogy a metalzenészek milyen varázslóellátóból szerzik be ezeket a fekete csuklyás ancúgokat, mert nekem is kellene egy.

A zsűri döntésére várva, a szabadtéri részen bolyongva eszembe jutott, hogy miért is vállaltam be ezt a maratoni cikkírást: a Wacken Metal Battle egyszerűen nagyon jó buli. Előre válogatott kóstolókat kapunk a magyar metal színtér legjavából, amihez zenei sommelierként még szakmai véleményt is kapunk a zsűritől. Együtt lehet lógni ismerősökkel, ismeretlenekkel, a kedvenc zenekarainkkal, vagy csak úgy simán zenekarokkal, és persze verseny az egész, de valahogy mégsem érezni a versengést, csak a bajtársiasságot. Új ismerősöket szerezve, új zenekarokat megkedvelve, mindent alaposan kitárgyalva szivárogtunk aztán vissza a sátorba az eredményhirdetésre.

Nem árulok el nagy titkot, a csatát a Türböwitch produkciója nyerte – teljesen megérdemelten. Ünneplés, sörlóbálás, kordonon átmászás, színpadon fetrengés: méltó győzelemmámor fogadta az eredmény kihirdetését. Abszolút egyet értek én is a végeredménnyel, a srácokat a jóisten – vagy Belzebub – is egy német metalfesztivál színpadjára teremtette. „Csak éljétek túl!”- búcsúzott tőlük a zsűri. Innen is gratulálok a győztesnek, és minden zenekarnak, melynek volt lehetősége megmutatni magát vasárnap: zseniális produkciókat láttunk, a mielőbbi viszontlátásra!