Egy sikeres zenekar működése és működtetése igen hamar üzleti vállalkozássá válik: vannak benne tulajdonosok, alkalmazottak, menedzser, fizetett session-zenész, marketinges, turnészervező, céges jogász és különböző kapcsolt projekttársaságok, mindez természetesen egy valóban kézzelfogható kereskedelmi áttörést elért együttes esetében. Aztán ahogy lenni szokott, ha beüt a krach és az ilyenkor álságos módon felhozott eltérő művészi elképzelések miatt összevesznek a bandatagok, akkor bizony több táborra is szakadhat a csapat.
Természetesen mindig minden mögött a pénz, azaz az addig kiadott lemezekből és a jövőbeni merchandise-értékesítésből és koncertezésből származó bevételek körül folyik ilyenkor a vita. Az együttest elhagyó vagy abból ilyen-olyan módon eltávolított zenész ugyanis a jól bejáratott zenekari márkanév nélkül már sokkal nehezebben boldogulna, tulajdonképpen elölről kellene kezdenie az ismertségért folytatott küzdelmet, míg a csapat nevével fellépő banda eleve nyert helyzetből indul.
A dolgok akkor válnak különösen kínossá, ha ennek jogi háttere nem tisztázott, azaz a tagok nem állapodtak meg ügyvéd által ellenjegyzett szerződéses formában még a kezdet kezdetén a tulajdonjogi viszonyokról. Azonban ez a leglelkesebb, induló időszakban, pláne ha az alapítók tizennyolc-húsz évesek, a legkevésbé sem szokott az eszébe jutni senkinek, így kellemetlen és drága bírósági eljárások és jogi költségek merülnek fel a későbbiekben.
Ilyenkor bizony gyakran előfordul, hogy mindkét tábor az eredeti névvel, két verzióban létezik egyszerre, elkeseredett harcot folytatva a rajongókért. Aztán persze a lehetetlen helyzetet már mindkét félnek érdekében áll mihamarabb rendezni és ennek a folyamatnak a végére általában a bíróság vagy peren kívüli egyezség esetében az ügyvédek tesznek pontot.
Most tíz olyan zenekart gyűjtöttünk össze cikkünkben, melyek egy adott időszakban két felállásban is léteztek, illetve léteznek ma is. Egy viszont biztos: ezzel a szituációval mindenki veszít a végén, a tagok, de maguk a rajongók is. Kivéve persze az ügyvédeket.
10. GREAT WHITE
Az 1977-ben megalakult amerikai Great White amolyan glam metalosított AC/DC-ként ért el B-ligás sikereket a '80-as évek második felében, a stílus aranyérájában. Ezért a népszerűséget és lemezeladási értékért (8 millió korong mindösszesen) természetesen ma bármelyik rockbanda odaadná az egyik veséjét, de igazi megasztárok sosem lettek: a Bon Jovi, a Mötley Crüe, a Guns N' Roses, no meg a Whitesnake mögött küzdöttek, amúgy szélárnyékban.
A csapat magját mindig is Jack Russell énekes és Mark Kendall gitáros dalszerzői duója jelentette, de sajnos itt sem fért meg egymás mellett a két dudás. A grunge berobbanását követően a glam metal beleállt a földbe, illetve gyakorlatilag totálisan megsemmisült, írmagjuk sem maradt az ilyen bandáknak. Az ezredfordulóra vált különösen kínossá a banda pénzügyi helyzete, olyannyira, hogy 2001-ben hivatalosan fel is oszlottak. Jack Russell azonban új tagokkal saját nevére vette a formációt és turnézott is, de a hivatalos Great White végül 2007-ben tért vissza az eredeti tagokkal. 2010-ben aztán Russell bélproblémái miatt pihenőre ment. Mire visszatért 2011-ben, úgy döntött, hogy kifizetődőbb ismét a saját neve alatt turnézni.
Korábbi társai, elsősorban Kendall ezt nem igazán díjazták, így perre mentek. A bíróság előtt 2013-ban sikerült megegyezniük: Russell minden, a zenekari névhez fűződő jogát visszaadta Kendalléknak, akik Great White-ként, új énekessel azóta is küzdenek, míg a frontember Jack Russell's Great White név alatt, bérzenészekkel tolja a régi slágereket, illetve 2017-ben a retro-rockra szakosodott olasz Frontiers kiadó égisze alatt kihozott egy albumot is.
9. RATT
Szinte a fenti történet tökéletes fénymásolata ismétlődött meg a szintén '80-as évekbeli glam metal csapat, a Ratt esetében is: habár náluk kétszer is előfordult a párhuzamos felállásban történő működés. Az ezredfordulóra ők is tökéletesen lenullázták magukat, Stephen Pearcy frontember pedig, aki folyamatosan ki- és újra belépett a bandába az évek során, 2000 januárjában újra otthagyta őket és Ratt Featuring Stephen Pearcy néven kezdett hakni-turnézni, míg a többiek Ratt név alatt folytatták.
A sokszoros kiválás és átalakulás után 2006-ban újra összeálltak, de 2014-ben Pearcy ismét távozott. Bobby Blotzer dobos azonban 2015-re egy teljesen új verziót hozott össze, az év szeptemberében pedig bejelentette, hogy a Ratt márkanév őt illeti és jogilag ezt le is rendezte. DeMartini, a banda gitárosa, aki a márkanév másik birtokosa volt, persze pert indított. Pearcy közben úgy döntött, hogy Juan Croucier basszusgitárossal, aki 1982 óta játszott a bandában, tovább folytatja Ratt néven, miközben DeMartini véglegesen visszavonult a zenéléstől. Így most ismét két verzióban működik az egykor sokkal szebb napokat látott brigád: Pearcy és Blotzer is koncertezik és él vissza a Ratt örökségével. Csak gratulálni tudunk.
8. VENOM INC.
A brit extrém zajmetal brigád, az 1978 megalakult Venom alapvető hatással volt a speed, a thrash, a black és a death metal kialakulására is, noha kezdetben senki sem vette őket komolyan és számtalan kiadó utasította vissza őket finoman szólva is kihívásokkal küzdő zenei képzettségük és hangzásuk miatt. Azonban a Cronos (ének, basszusgitár), Mantas (gitár) és Abaddon (dob) felállású trió az első három albumával örökre beírta magát a rocktörténelembe.
1987-ben azonban a frontember egy átmeneti feloszlást követően kivált a csapatból és helyére Tony "Demolition Man" Dolan került és Al Barnes ritmusgitárossal kiegészülve 1995-ig még több korongot is kiadtak, habár népszerűségük már erősen csökkenőben volt. A klasszikus felállás végül 1995-ben állt össze újra a "Cast In Stone" visszatérő lemez alkalmából. A konfliktusok azonban nem múltak el és a következő években Cronos mellől sorra léptek le társai, így mára ő maradt egyedül az alapítók közül a bandában.
Mantas és Demolition Man időközben M-pire Of Evil néven zenéltek tovább: ám 2015-ben egy retro-fesztivál keretében Abaddonnal kiegészülve játszották el a régi Venom-dalokat, így tulajdonképpen először állt színpadra a Venom 1987-1995 közötti verziója. Úgy döntöttek, hogy nekik is joguk van valamilyen módon a márkanévhez, így Venom Inc. néven összeálltak, le is szerződtek a Nuclear Blast kiadóval és "Avé" címmel 2017-ben kiadták bemutatkozó lemezüket (kritikánk ITT olvasható). Abaddon dobos 2018-ban távozott, így az azóta is folyamatosan a régi Venom-örökség dalaival turnézó banda ma már inkább tekinthető tribute-zenekarnak, mint valódi együttesnek.
7. PINK FLOYD - ROGER WATERS
Kevés olyan epikus mértékű és hevességű belháború zajlott le egy zenekaron belül, mint történt ez a legendás brit progresszív rock banda, a Pink Floyd kapcsán. A David Gilmour (gitár, ének), Roger Waters (basszusgitár, ének), Rick Wright (szintetizátor, ének) és Nick Mason (dob) felállású négyes a hetvenes években szupersztárrá vált, klasszikus rockalbumok sorát adta ki, de az évtized végére Waters egyre inkább átvette a banda irányítását. Az 1979-es "The Wall" felvételei közben a zenekar kirúgta Wrightot, mivel az semmivel nem járult hozzá az album elkészültéhez, azonban fizetett bérzenészként visszavették az ezt követő turnéra.
Az 1983-as "The Final Cut" lemez tulajdonképpen Waters szólóalbumaként is felfogható, mivel a trióvá fogyatkozott csapat tagjai akkorra már nem tudtak együtt dolgozni. Koncertek már nem is követték a korongot, inkább mindhárman szólólemezeik kiadásával foglalkoztak. Végül Mason, Gilmour és Waters 1984-ben menedzserük, Steve O'Rourke részvételével tartott egy étteremben megbeszélést, melynek végeredményét mindkét tábor másként értelmezte. Waters szerint társai elfogadták, hogy a Pink Floydnak vége, a másik két tag viszont azt hitte, hogy csak átmeneti szünetet tartanak és majd később folytatják.
Szólóalbumának megjelenését követően azonban Waters sajtóközleményben jelentette be, hogy a banda feloszlik, kirúgta O'Rourke-ot és a kiadójukat is értesítette a fejleményekről, kérve, hogy tekintsék semmisnek szerződéses kötelezettségeit. Volt azonban egy kis bibi: a Pink Floyd köteles volt még lemezeket kiadni, ennek hiányában ugyanis a korábbi albumok jogdíjából vonta volna le az EMI a kárát, semmit nem hagyva a tagoknak.
Mason, Gilmour és az időközben a nagyobb hitelesség kedvéért visszahívott Wright 1986-ban kezdte meg az egy évvel később kiadott "A Momentary Lapse Of Reason" című visszatérő anyaguk megírását és felvételeit. Időközben Waters a bíróságon próbálta eltiltani a többieket a Pink Floyd név használatától, azonban kiderült, hogy formálisan nem volt a tagok között szerződés az együttműködésről.
1987-ben mindkét tábor kiadta lemezét (Waters "Radio K.A.O.S." címmel) és párhuzamosan turnéra is indultak. A Pink Floyd márkanév azonban lemosta Waters reményeit: a banda albuma világszerte óriási siker lett, koncertkörútjuk hatalmas tömegeket vonzott, míg a korábbi dalszerző jóval szerényebb nézőszámokkal és egy gyakorlatilag visszhangtalanul maradt stúdióanyaggal szembesült. A volt tag azonban nem hagyta magát: egyenként hívta fel a Pink Floyd koncerthelyszíneit és perrel fenyegette meg a szervezőket, illetve a csapatát is több címen perelte be, többek között a híres repülő disznó kellék használatáért is. Az elkeseredett pereskedés végül 1987. december 23-án Gilmour Astoria nevű hajóján ért véget: a négy tag itt írta alá a megegyezést, mely szerint a Pink Floyd márkanév a triót illeti, míg Waters kizárólagos jogokat kapott a "The Wall" egészben történő előadásához, illetve rendezték a jogdíjait és a zenekar bevételeiből neki járó részesedést is.
Utoljára a négy tag 2005. július 2-án lépett fel közösen a londoni Live 8 jótékonysági koncerten, de ez egyszeri alkalomnak bizonyult. Wright 2008-ban elhunyt, így vetve örökre véget a rajongók álmainak. Az 1994-es "Division Bell" maradék felvételeiből összeállítottak még egy instrumentális, ambient-jellegű lemezt 2014-ben "The Endless River" címmel, illetve Roger Waters is kiadott 2017-ben egy szólóalbumot "Is This The Life We Really Want?" címmel (kritikánk ITT olvasható), de a zenekar története mindörökre lezárult.
6. YES - ABWH
Kevés bandának van zűrösebb és összekuszáltabb története, mint a progresszív rock brit óriásának, a Yes nevű csapatnak. A Jon Anderson énekes és Chris Squire basszusgitáros által 1968-ban megalapított együttes a '70-es években élte aranykorszakát és bár számtalan zenész megfordult a soraikban, zenéjük mindig kimagasló színvonalat képviselt. 1980-ban a frontember távozott és az akkori tagság nélküle, Trevorn Horn énekessel és Geoff Downes billentyűssel készítette el "Drama" című, kifejezetten kemény hangzású albumát.
Azonban ez a felállás rövidesen szétszéledt, a zenekarvezető Squire egy új dél-afrikai gitáros-énekessel, Trevor Rabinnal kezdett el zenélni Alan White dobos mellett, illetve visszahozta a csapat eredeti billentyűsét, Tony Kaye-t is. Már csak egy énekes hiányzott, így (micsoda meglepetés!) újra képbe került Jon Anderson. Az 1983-as "90125" című visszatérő album óriási siker lett, az 1987-es "Big Generator" nemkülönben, azonban Anderson az 1988-as világ körüli turné végére úgy érezte, hogy a Yes túlságosan sikerorientálttá és rádióbaráttá vált, így ismét kilépett.
Szólóalbumon kezdett dolgozni, azonban máshogy alakultak a dolgok: csatlakozott hozzá Rick Wakeman, a Yes '70-es évekbeli billentyűse, az alapító dobos Bill Bruford (Genesis, King Crimson), illetve Steve Howe gitáros, a Yes szintén '70-es évekbeli alaptagja. Így tulajdonképpen Chris Squire basszusgitáros nélkül ugyan, de létrejött a Yes legújabb verziója ABWH néven. 1989-ben kiadták azonos című lemezüket, mely csont nélkül beleillik a Yes-diszkográfiába. 1990-ben a másik tábor éppen énekes keresett Anderson helyére és már a lemezírás fázisában voltak, csakúgy, mint az ABWH a turnét követően. Végül a kiadó és menedzsment nyomására a két oldal egyesült és "Union" címmel kiadott korongjukkal, teljes, kibővített felállásban tértek vissza Yes néven 1991-ben.
Anderson 2008-ban légzőszervi megbetegedése miatt nem tudott részt venni az aktuális turnéban, de társai úgy döntöttek, hogy egy klónénekessel akkor is folytatják, így a frontember ismét távozott. Azóta a Yes már csak nevében Yes: 2015-ben Chris Squire zenekarvezető elhunyt, így igazából már csak Steve Howe gitáros és Alan White dobos maradt a nevesebb tagok közül a bandában. Azonban a történelem ismétli önmagát: Anderson, Wakeman és Rabin ARW néven haknizik a Yes klasszikus dalaival, míg a mára már leginkább tribute-bandaként funkcionáló Yes most adta ki új albumát (kritikánk ITT olvasható).
5. RHAPSODY
Az óriások után lássuk a kismestereket is: a tradicionális heavy metal ezredforduló környéki visszatértében oroszlánrészt vállaló olasz szimfonikus power metal brigád, a kardozós-sárkányos fantasy-ban utazó Rhapsody felállásában a kreatív magot mindig is Luca Turilli gitáros, Alex Staropoli szintetizátoros-zenekarvezető, illetve Fabio Lione énekes jelentette. 1993-ban alakultak meg, 2006-ban jogi problémák miatt Rhapsody Of Fire névre keresztelték át magukat, miközben sorra hozták ki az európai színtéren tárt karokkal fogadott lemezeiket.
2011 augusztusában Turilli Patrice Guers basszusgitárossal együtt kilépett és megalakította a Luca Turilli's Rhapsody nevű formációját, 2016-ban Fabio Lione frontember is távozott, így mára már csak Staropoli maradt az alapítók közül a bandában. Ekkor Turilli váratlant húzott: a Rhapsody debütalbumának húszéves évfordulójának apropóján Lionéval kiegészülve búcsúturnét hirdetett, miközben a Staropoli-féle formáció is párhuzamosan működött. A Rhapsody Of Fire ma is aktív: november 26-án jelenik meg következő albumuk.
A Turilli-tábor a jogviták elkerülése végett végül Turilli / Lione Rhapsody néven adott ki új lemezt 2019-ben: az felállás összes tagja a Rhapsody zenésze volt korábban, így ma két verziója létezik az egykoron sokkal szebb napokat látott brigádnak.
4. CRO-MAGS
A New York-i hardcore punk színtér egyik alapcsapata, az 1981-ben megalakult Cro-Mags a pályájának döntő többségét gyakorlatilag két verzióban élte meg: bár hivatalosan 2002-ben szűntek meg először, már a kilencvenes években is párhuzamosan futott a felállás. Harley Flanagan basszusgitáros és Parris Mayhew ritmusgitáros, illetve John Joseph énekes és Mackie Jayson dobos is úgy érezték, hogy őket illetik a névhasználatát joga.
Bár 2000-ben adták utolsó albumukat, a hardcore-rajongók számára jól csengő márkanév alatt mindkét tábor erre próbálta alapozni a hakniturnék általi megélhetését. 2018-ban aztán az énekesi szerepet is átvevő Flanagan a bíróságon lépett fel a másik csapat ellen: az eljárás végül megegyezéssel zárult, miszerint Flanagant illeti a Cro-Mags név kizárólagos használata, a többiek pedig Cro-Mags JM néven játszhatnak. A Flanagan-féle brigád 2020-ban adta ki "In The Beginning" címmel visszatérő albumát (kritikánk ITT olvasható)
3. BATUSHKA
Az utóbbi évek egyik legnagyobb underground metal sikerét elért lengyel black metal banda, a Batushka is kettévált egy idő után. Krzysztof "Derph" Drabikowski zenekarvezető, aki a projekt mögött dalszerzőként, szövegíróként és kreatív ötletgazdaként állt már az együttes 2015-ös alapítása óta, be is perelte Bartłomiej Krysiuk énekest, mivel az letiltotta a Batushka összes közösségi oldalának hozzáféréséről és nélküle vitte tovább a csapatot.
A pereskedés is megindult (ahogy lenni szokott), így máig sem egyértelmű az, hogy ki jogosult továbbvinni a Batushka nevet, illetve kit illetnek meg az abból származó kereskedelmi bevételek. Mindenesetre a frontember vezette formáció gyorsan leszerződött a Metal Blade kiadóval, míg Drabikowski szerzői kiadásban dolgozott tovább és 2019-ben mindketten megjelentették az új Batushka-verziójuk albumát (kritikáink ITT és ITT olvashatók). Egyelőre megjósolhatatlan a két tábor közti harc kimenetele, azonban a nagyobb kiadói és sajtós támogatás kétségkívül a névbitorlók oldalán áll.
2. QUEENSRYCHE
A '80-as évek végétől a '90-es évek közepéig az amerikai progresszív metal csapat, a Queensryche az egész rockszíntér egyik legszimpatikusabb, legintelligensebb, legelőremutatóbb és legszerethetőbb zenekara volt. Az 1980-ban Washington államban megalakult Queensryche alapító tagjai Geoff Tate énekes, Eddie Jackson basszusgitáros, Scott Rockenfield dobos, valamint Chris DeGarmo és Michael Wilton gitárosok voltak. A kezdetben a jellegzetesen amerikai ízű power metallal fellépő csapat harmadik soralbumával, az 1988-as "Operation: Mindcrime" koronggal vált világhírűvé. A minden idők egyik (ha nem a) legjobb konceptalbumaként számon tartott anyag óriási sikert hozott a bandának, melyet az 1990-es "Empire" korong csak tovább fokozott.
Az 1997-es "Hear In The Now Frontier" már sajnos egyértelműen bukás volt, mind kritikai, mind pedig kereskedelmi értelemben és ekkor tulajdonképpen véget is ért a banda aranykorszaka, olyannyira, hogy 1997 végén a legfontosabb dalszerző, DeGarmo ki is szállt a csapatból. Egyre unalmasabb, fantáziátlanabb és lélektelenebb lemezek következtek: a 2011-es, rettenetesen gyengére sikeredett "Dedicated To Chaos" című album jelentette a Queensryche kreatív mélypontját.
Ebben az időszakban a banda már leginkább Geoff Tate házi-projektjeként működött: felesége, Susan volt a menedzser, nevelt lánya, Miranda irányította a rajongói klubot és a merchandise-értékesítést, illetve a veje volt a ritmusgitáros. A bomba 2012-ben robbant: Tate távollétében a négy másik tag kirúgta az egész bagázst (értelemszerűen Lundgren kivételével). Tate később egy két nappal később megtartott brazíliai koncerten leköpte a színpadon dobosát és minősíthetetlenül viselkedett társaival. Mindezek eredményeként a zenekar június elején magától az ikonikus frontembertől is megszabadult, helyére Todd La Torre, a Crimson Glory akkori énekese érkezett.
A pereskedés persze azonnal megindult a két tábor között: Tate összerántott egy szedett-vedett társaságot és Geoff Tate's Queensryche néven kiadott egy borzalmasan kevert, rossz hangzású, de egyébként az utolsó anyagnál jobb lemezt, míg társai egy egyszerűen csak "Queensryche" címre keresztelt koronggal jelentkeztek. Természetesen azt mindkét oldal érezte, hogy ez így nem mehet tovább, így bírósági ügy lett a dologból és végül sikerült megegyezésre jutniuk. Ennek értelmében (bizonyos nem közölt összegek kifizetése fejében) Geoff Tate lemondott a Queensryche név használatáról, mely a Wilton-Jackson-Rockenfield alapító triumvirátus kizárólagos tulajdona maradt, míg a korábbi frontember a két Operation-lemezt teljes egészében játszhatja egyedi, különleges koncertek alkalmával.
1. KK'S PRIEST
A legkínosabb ellenzenekart cikkünk végére hagytuk: egyrészt ez a legújabb, másrészt a heavy metal egyik legnagyobb zenekarával, az 1969-ben létrejött brit Judas Priesttel kapcsolatos. K.K. Downing már 1970-ben csatlakozott a formációhoz, melyben Ian Hill basszusgitáros mellett tulajdonképpen ő volt az egyik legkorábbi alaptag. A '70-es és '80-as évekbeli sikereket követően, túlélve a '90-es években Rob Halford frontember kiválását, majd újracsatlakozását, Downing 2011 áprilisában bejelentette távozását a zenekarból, illetve az egész zeneiparból is (helyére Richie Faulkner érkezett).
Időközben azonban az ikonikus gitárduó másik tagja, Glenn Tipton is visszavonulni kényszerült a turnézástól Parkinson-kórja miatt. Downing azonnal jelezte a bandának, hogy szívesen visszatérne, de azok bizony nem kértek belőle, ehelyett Andy Sneap producer lépett színpadra velük.
Erre Downing rendesen felkapta a vizet: egyrészt beperelte a csapatot és részt követelt a még vele készült (azaz az összes fontos és korszakalkotó) album és merchandise bevételéből, másrészt összerántott egy bandát, melyben Tim "Ripper" Owens énekes a frontember. Ő afféle Halford-klónként már szerepelt a Judas Priestben a '90-es években két album erejéig. Downing csatasorba állította Les Binks dobost is, aki rövid ideig, a hetvenes évek végén püfölte a bőröket a bandában, de ő végül távozott egy csuklósérülés miatt.
A szerényen KK's Priest névre keresztelt formáció "Sermons Of The Sinner" címmel jelentette meg idén október elején debütanyagát, mely minden hangjában és eszközében a Judas Priestnek mutat be egy hatalmasat. Érezhetően nincs más emögött, mint Downing sértettsége, de állítólag már a második lemezük is készül (a Judas Priest 2018-as korongjáról ITT írtunk kritikát).