Régi motoros már az amerikai Carnifex: 2005-ben alakultak meg vegytiszta deathcore bandaként, aztán 2010-as harmadik soralbumuktól kezdve az ötösfogat szépen lassan, óvatosan kezdte kibővíteni zenei eszközkészletét, elsősorban klasszikus death metal, aztán feketefém, no meg nagyzenekari elemekkel, hogy mára már a szimfonikus blackened deathcore talán vezető együttesévé váljon a Lorna Shore, az Hour Of Penance, a Shadow Of Intent, illetve az Abigail Williams mellett (az utóbbi három csapat albumairól ITT, ITT és ITT írtunk kritikát).
Az amerikaiak jelenlegi felállása 2007 óta változatlan maradt, aztán tavaly kilépett Jordan Lockrey szólógitáros, aki 2013 óta nyűtte a húrokat a formációban, így a szeptember 3-án a Nuclear Blast kiadó gondozásában "Graveside Confessions" címmel megjelent nyolcadik sorlemezüket már négyesben vették fel. Cory Arford eddigi ritmusgitáros pótolta a társa távozásával támadt űrt és most az ő szólójátéka hallható az új korongon, de állandó taggal nem pótolta a veszteséget a Carnifex.
A banda előző lemeze, a 2019-es "World War X" kifejezetten jól sikerült (recenziónk ITT olvasható): ott a szólók változatosságát és a viszonylag rövid játékidejű, kompakt megszólalást, illetve a néhány dallamosabb tételt emeltem ki pozitívumként.
Nos, ehhez képest a friss anyag a három bónusztétellel együtt több, mint egyórás, a zenekar észrevehetően és tudatosan kissé visszaforgatta az időt, azaz hátraarcot csináltak és főleg a lemez második felében ismét a deathcore felségterülete felé vették az irányt, ráadásul a brutalitás-faktort is Hold körüli pályára lőtték, így a "Graveside Confessions" sokkal sötétebb és agresszívabb lett elődjénél.
Ezzel párhuzamosan a djentes, mélyrehangolt zúzások, gitársikálások, ritmustörések és breakdown-on is sokkal hangsúlyosabban vannak jelen és bár a kiadós promószövegben kifejezetten utalnak a rengeteg szólóra, én bizony hiába kerestem az előző album hangulatos, az egyes dalokat jól elkülönítő és azoknak egyedi karaktert adó virgázásait. Inkább csak apró, díszítő jelleggel vannak jelen, de ezen a téren hiányt szenved az anyag.
Többszöri hallgatás után is csak vakargattam a fejem, mert nagyon nehezen adták meg magukat a dalok: a groove-os, állat riffekkel és breakdown-okkal telepakolt Carry Us Away mondjuk elsőre ütött (ahogy a végére beatdown-osan belassul a szám, az azért állat), illetve a régisulis halálfém dara, a Countess Of Perpetual Torment vagy éppen a hasonlóan jó Cold Dead Summer is rendesen odapakol. A January Nigths című atmoszferikus, instrumentális betét is kiváló, kellően oldja az egész korong durvulatát.
Érdekesség, hogy a Carnifex felrakta a lemezre a Korn dalának, az 1998-as "Follow The Leader" albumon szereplő Dead Bodies Everywhere-nek a feldolgozását is, melyből egyfajta blackened deathcore standard vált: elég nehéz felismerni az eredetit, talán csak a billentyűtémából lehet következtetni, hogy miből lett a cserebogár.
A "Graveside Confessions" első fele tartalmazza leginkább a "World War X"-jellegű szimfonikus blackened dolgokat: ezek is kellemesen kidolgozott durvulatok, csak nagyon hasonló eszköztárral rendelkeznek és szinte ugyanaz a felépítésük. Scott Ian Lewis a tüdejét és a beleit is kiköpi a dalokban: pincemély hörgése vagy bömbölése, illetve középregiszeteres, blackes rikácsolása mind telitalálat, csak éppen nagyon nehezen tudtam szétválasztani, elkülöníteni a dalokat, magyarán nincs önálló karaktere a nótáknak.
A három bónusztétel a Carnifex 2007-es debütalbumáról, a "Dead In My Arms" korongról lett újrajátszva, így ezek a régi darabok alaposan felturbózott hangzással bírnak és ütnek is rendesen. Collaborating Like Killers, My Heart In Atrophy, Slit Wrist Savior - vegytiszta, tempós deathcore durvulatok ezek és ahogy az előző lemezük kritikájában is írtam, én őszintébbnek és lelkesebbnek érzem az amerikaiak produkcióját eredeti stílusukban. Nincs gond a szimfonikus blackes dolgaikkal sem, csak ezek valahogy jobban harapnak.
A "Graveside Confessions" teljesítményét sem jobbnak, sem rosszabbnak nem érzem elődjénél, csak egy kicsit más a leányzó fekvése. Amit a jellegzetes szólók terén elvesztett a banda, azt brutalitással, illetve a deathcore felé történő visszamozdulással kompenzálta. A stílus kedvelőinél a csalódás kizárva, mindenki másnál azonban fennáll a monotonitás-érzet veszélye.
8,5/10
