Az immáron huszonhetedik alkalommal megrendezett paksi Gastroblues fesztiválra most jutottam el első ízben: magam sem értem, miért hagytam ki eddig, hisz egyrészt kb. félórányi autózásra van tőlem, másrészt igencsak impozáns felhozatal képviseltette magát már a korábbi alkalmakkor is, olyan nevek, mint például Glenn Hughes, a Nazareth vagy éppen a Manfred Mann.
Na mindegy, a lényeg, hogy végre megembereltem magam és felkerekedtem, hogy szem- és fültanúja legyek a Woodstock-fesztivál ötvenedik évfordulójának alkalmával a rendezvényre meginvitált blues/rock legenda, a Ten Years After, illetve a Miller Anderson Band fellépéseinek (akik amúgy '69-ben is játszottak a legendás összejövetelen). A nagy öregek előtt fellépett még két nagyszerű banda, a szekszárdi Nu-Line Experiment, és a budapesti Éles Gábor Trió is.
Még mielőtt rátérnék a zenekarok produkcióira, fontos megjegyeznem, hogy a fesztivál nagyon profi körülmények között került megrendezésre. A szervezők a sportcsarnok előtti téren is felállíttattak egy sörsátrat, ahol ráadásul még élőzenével is szórakoztatták azokat, akiknek nem volt lehetőségük bejutni a rendezvényre. A látogatók életkorát nagyrészt 40 és 70 közöttire becsültem, de ezen nem is lepődtem meg túlságosan.
A Nu-Line Experiment koncertjére nagy érdeklődéssel készültem, de sajnos csak a előadás vége felé érkeztem meg. Viszont amit láttam, illetve hallottam, az maximálisan meggyőzött: a jazzben utazó háromtagú Nu-Line Experiment fúvósokkal és vokalistákkal kiegészítve tálalta a könnyed, játékos, profi módon elővezetett dzsesszt, melyet szivar- és cigarettafüst övezte bárokban tudnám leginkább elképzelni. Tetszett a produkció, megjegyzem magamnak a nevüket.
Utánuk az Éles Gábor Trió következett, kik szintén fúvósokkal kiegészülve nyomatták a jazz és a blues keverékeként jellemezhető, időnként funkys témákkal operáló dalaikat. Itt már nagyobb volt a lendület, a hangulat is fokozódott, a nézőszám pedig egyre csak nőtt. Róluk sem tudok mást elmondani, mint hogy kiváló érzékkel és profizmussal vezették elő a szerzeményeiket.
Majd az este egyik fénypontjaként a Miller Anderson Band vette birtokba a színpadot. A 74 éves énekes/gitáros, Miller Anderson annak idején a Keef Hartley Band tagjaként Woodstockban is fellépett. Itt a korát meghazudtolva pengette a kőkemény bluestémákat, és vokális teljesítmény tekintetében sem vallott szégyent. A hegedűn játszó Metallica-pólós Klaus Marquardt sem az a fajta muzsikus, akit egykönnyen elfelejt az, aki látta már élőben: hegedűjén elővezetett virtuóz játéka, mintha egy második szólógitár szerepét töltötte volna be.
A szintén virtuóz, óriási elánnal és beleéléssel játszó billentyűs, Frank Tischer személyében Keith Emerson alázattal és fanatizmussal kombinált hozzáállása testesült meg. A dobos Tommy Fisher, és a basszusgitáros Janni Schmidt is kiválóan hozta az ízes és játékos témákat, tökéletes alapot szolgáltatva zenészkollégáiknak. Ja, és ne felejtsem el megemlíteni a szaxofonbűvölő Lee Mayallt, kinek tüdeje mondhatni emberfeletti. Számcímeket nem nagyon tudok felsorolni, egyedül csak a Deep Purple-klasszikus When Blind Man Cries című dalt ismertem, melyben Andersonék szintén rendesen odatették magukat. Eljátszottak egy elszállós, pszichedelikus, Pink Floyd-hatásokkal ékeskedő szerzeményt is, rátéve ezzel a pontot az i-re.
A Woodstockban már szintén fellépett Ten Years Afterrel szemben - azon kívül, hogy még sosem láttam őket, és nagyon kíváncsi voltam rájuk - semmilyen elvárásom nem volt. Fogalmam sem volt, hogy a legendás blues/rock banda ennyi év után vajon kellőképp életképes lesz-e majd vagy csak egy amolyan rutinból elővezetett, ám megfáradt produkciót láthat majd a nagyérdemű.
Az énekes/gitáros, Marcus Bonfanti a legfiatalabb a bandában, az ő jelenléte azért sokat dobott az összképen: a srác eszméletlen módon nyomta a blues-rockot, fáradhatatlanul, vérprofik módjára. A billentyűs Chick Churchill szinte ki sem látszott a hangszere mögül, de a játéka azért tudatosította a közönségben, hogy ő is jelen van, és kitesz magáért. A dobok mögött ülő Ric Lee, fiatalokat megszégyenítő módon püfölte a bőröket: az általa elővezetett dobszóló, valamint a játéka úgy összességében akkorát szólt, hogy félő volt, valamelyik atomreaktor esetleg megsérül és az apokalipszist hozza ránk. Az egyszerűen csak fiatalemberként felkonferált, hetvennégy éves basszusgitárost, Colin Hodgkinsont elnézve komoly kétségeim támadtak, hogy vajon képes lesz-e egy másfél órás koncertet végigjátszani, de hála Istennek maximálisan helytállt, bár a deszkákat azért nem szántotta fel természetesen.
A hangzás sajnos pont az ő koncertjük alatt volt a legrosszabb, nagyon nehezen álltak a helyükre a dolgok. Az olyan hatalmas Ten Years After-klasszikusok, mint a One Of These Days, az I'd Love To Change The World, vagy a Good Morning Little Schoolgirl azért feledtették a hangzásbeli hiányosság okozta zűrzavart, az elementáris erejű blues/rock témák prezentációjának profizmusa meg aztán főleg elégedett mosolyt, valamint eszement zúzást eredményezett az egybegyűltek körében. Jómagam sem bírtam ki mozdulatlanul, egy helyben állva: magamból kivetkőzve tomboltam a többiekkel együtt.
Ráadásként elnyomták még az elmaradhatatlan Choo Mamat, majd a Blue Suede Shoes című rock and roll klasszikust. Elégedetten távoztam a helyszínről. A Ten Years After után fellépő Little G. Weevil Bandtől pedig elnézést kérek, de az ő produkciójukra már nem maradt elegendő energiám. Talán majd legközelebb.
Fotó: Kovács Krisztián
