Ahogy Bill Burr, amerikai stand-up humorista mondta egyszer: kárt teszel magadban, mint emberi lény, ha életedben egyszer sem mész el egy Meshuggah-koncertre. Engem pedig sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy a saját magam ellensége lennék. Szóval azt tettem, amit minden racionális metalarc tenne: bedobtam pár koncertfelvételt csaliként öcsém elé, és miután ő is rápörgött az eseményre, addig halogattunk, amíg elfogytak a kedvezményes jegyek, így aztán teljes áron vehettük az irányt kedd este a Barba Negra Track felé.

A Meshuggah-val mindig valahogy úgy voltam, mint az egyetemen a kémia szakkal. Úgy ittam magamba, mint egy szivacs, lenyűgözött minden perce, de sajnos matekból teljesen hülye vagyok, így végül feladtam. Azóta is egyaránt csodálom mind a vegyészeket, mind a kőkemény Meshuggah-rajongókat. De az együttes munkásságának felületes ismerete nem riasztott el attól, hogy elmenjek a koncertjükre. Már pusztán azért elmentem volna rá, hogy a legendás Bleed-et meghallgassam élőben, de sejtettem, hogy az avantgárd metal állócsillagai ennél lényegesen többet fognak nyújtani, főleg, hogy csak szuperlatívuszokban hallottam még embereket beszélni a koncertjeikről. Nos, kedd este óta én is ezeknek az embereknek a táborát erősítem.

Bár jó időben megérkeztünk a Track elé, végül még kiültünk kicsit a rakpartra, és átbeszéltük az élet nagy kérdéseit az univerzumról, a pályaválasztásról, és az új Batushka albumról. Így az előzenekarként fellépő Harmed produkcióját sajnos csak elmosódva, és a MÜPA falairól visszaverődve tudtuk meghallgatni. Este nyolc után, amikor a Nap lefelé indult az Infopark épületei fölött, közelítettünk csak rá a helyszínre, ahol, mintha csak a sötétségre gyűlnének, egyre több gyanúsan fekete ruhás arc jött össze sörözgetve, beszélgetve, és csúnyán nézős fotókat készítve az esemény plakátja előtt.

Bár a Meshuggah hatalmas húzónév, mégsem volt túl nagy a tömeg a Track-ben. Lehet, hogy sokakat elijesztett a kedd esti buli gondolata, vagy egyszerűen rosszul mértem fel az extrém metal rajongótáborát Magyarországon? Mindenesetre nem sokkal az esemény előtt érkezve kényelmesen találtunk még olyan helyet, ahonnan beláttuk a színpadot, és a tömeg annyira ritka volt, hogy még rágyújtani sem tűnt bunkóságnak (mondjuk le is tarháltak abban a pillanatban, teljesen jogosan).

Már a koncertre várva felmértük az előttünk álló színpadot a rajta levő felszerelésekkel. A pszichedelikus molinók egymáshoz képest több síkban és méretben voltak elhelyezve, az alattuk meglapuló, ekkor még sötét reflektorok mennyisége pedig egészen tiszteletet parancsoló volt; mintha egy fényből, ritmusból és színekből álló sortűzre várnánk. Aztán persze nem sortüzet kaptunk, hanem a fénytechnikus Bren puskával sorozta ránk az effekteket, de erről majd később. Nem sokkal a beharangozott kezdés időpontja után valóban vészjóslóan elsötétült a színpad, és idegtépő, feszültségkeltő zúgás szólalt meg a hangfalakból.

Ekkor megjelent a színpadon az ember, a legenda, Tomas Haake. Hittanon azt tanítják, hogy Istent ne egy hosszú ősz hajú, szakállas bácsiként képzeljük el; innen üzenem, hogy tévedés, de, pontosan így néz ki, a saját szememmel láttam. Őt követték az együttes további tagjai, akik nem tudom, valójában ilyen magasak-e, de számomra óriásoknak tűntek a nézőtérről. Ezután pedig berúgták a motort a Pravus-szal, és a többtonnás skandináv démon fényt, füstöt, olajat és izzó lávát okádva megállíthatatlanul megindult a Duna-parton.

A legfőbb kérdés, ami a koncert előtt megfogalmazódott bennem: hogyan kell Meshuggah-ra bólogatni? Nos, lassan. Tíz másodpercenként egyet bólintva talán még nem esünk ki ugyanis ritmusból. De az talán senkinek sem okoz meglepetést, hogy a Meshuggah nem az a tipikus együtténeklős, közönségtapsoltatós banda.

A kiállás nagyon stabil volt, a hangzás akár csak az albumon; egyáltalán nem sajnálták a magyar rajongóktól a brutalitást. Az este végére úgy éreztem magam, mint akit egy poliritmikus orgián egy svéd óriás nagyon elfenekelt egy karvastagságú basszusgitárhúrral. A hangszerek halálos egyvelegként szóltak; nem tudnám külön kiemelni a szólamokat, egyetlen acélos ököllé összeforrva vitték be ütéseiket a hallójárataimba a legváratlanabb irányokból.

Jens Kidman énekhangja mindig rejtély volt számomra. Nem variálja sokat, gyakorlatilag ugyanazon az agresszív, acsarkodó hangszínen adja elő az összes dalt. Teszem hozzá, hogy azért ez a hang nagyon erőteljes: olyan érzésem támad tőle, hogy nem tudom, mit követhettem el, amiért így üvölt velem, de ezerszer újra megtenném, hogy folytassa. Képtelen egyhangúvá válni a hangzás; ez az énekstílus annyira a banda elválaszthatatlan részévé vált, hogy ha variálna rajta, azonnal kizökkenne az egyensúly. Fellépése pont olyan volt, amilyenre a koncertfelvételek alapján számítottam. Hórihorgas alakja ikonikus pózban tornyosult a hallgatóság fölé. Higgadt profiként vitte végig a show-t, igyekezett a színpad minden szegletét bejárni, minden irányba üvöltözött kicsit a rajongókkal.

Viszont az interakció ezzel ki is merült. A skandinávok nem beszélgetni jöttek: a koncert második felében eleresztettek egy helló Budapestet, de ezen kívül megállás nélkül nyomták a mélyre hangolt darálót. A Rational Gaze magasságában újabb választ találtam a már korábban feltett, „Hogyan kell Meshuggah-ra bólogatni” kérdésemre: horizontálisan. Így ugyanis a sérülés veszélye nélkül növelhető a tempó, míg az oldalirányba lobogó haj eltereli a figyelmet a ritmustalanságomról.

Azt tudtam, hogy a Meshuggah ritmusszekciójára vallást lehetne alapítani, de kedd este világosodtam fel róla, hogy a fénytechnikájuk is megér minimum egy szektát. A hallgatót ugyanis alapból felrakják egy dögnehéz, de villámgyors hullámvasútra, viszont ahogy ezt a szédületes poliritmikus ámokfutást aláfestik a különféle színű, irányú, intenzitású fények, az valami egészen félelmetes. Egy ponton túl a már megemlegetett headbangelési kísérleteimet is feladtam, hogy egy percéről se maradjak le a műsornak, de így utólag belegondolva szerintem pár pislogást is igazán megspórolhattam volna.

A színpadkép tökéletesen belesimult a banda arculatába, pszichedelikus, egyszerre indusztriális és törzsi hatású ábrák a színpad különböző pontjain, megalomán molinó a háttérben, mindezt olyan hatásosan kontúrozták meg a különböző, töredékmásodpercekre felvillanó fénycsóvák, ami nem lehetett a véletlen műve. Becsúszott a buliba egy kis füstgép is, de ezt is csak onnan vettem észre, hogy a másodpercenként alternáló fények hatására hol az együttes sziluettje látszott, hol a füst verte ezer darabra a színeket.

A banda fáradhatatlan volt; én már az életemért könyörögtem a Lethargica-nál, amikor rászabadították a közönségre az ikonikus Bleed-et. És mivel minden kislány gyerekkori álma (a meseszép esküvő mellett) az, hogy hallja a Bleed-et élőben, így kénytelen voltam újjászületni hamvaimból még egy szám erejéig. Az estét végül a Demiurge zárta, és eddigre fejtettem meg, hogyan is kell Meshuggah-ra bólogatni: teljesen mindegy, előbb-utóbb úgyis szinkronba kerülsz Tomas Haake valamelyik végtagjával pár gyönyörű másodpercre.

Úgy érzem, ezt a koncertet minimum kétszer kellett volna végignéznem: egyszer a fülemmel, és egyszer a szememmel. Mert így annyi inger ért egyszerre, hogy az este úgy hatott rám, mint egy pozitív trauma: tudom, hogy történt valami nagyon erős, de nem tudom felidézni, hogy pontosan mi. Annyi azonban biztos, hogy más ember lettem tőle. A végére álljon még itt Bill Burr beszámolója a Meshuggah-ról. Öt percben, félig-meddig hangutánzó szavakat használva ugyanis olyan tökéletesen írja le az élményt, ahogy én csak szeretném a magam szánalmas hat-hétezer karakterével. Menjetek Meshuggah-ra, ha tehetitek, ez lenne a kis monológom lényege.

A fotókért köszönet Weber Ambrusnak!