Vannak olyan zenekarok és dalszerzők, akik kevésnek érzik az önálló szerzemények által alkotott albumokat és a lemezek révén egy egybefüggő, teljes történetet szeretnének elmesélni. Ez lehet egy komplett sztori, ahol a nóták kötött sorrendben mondják el a fejleményeket és ismertetik meg velünk a szereplőket, akár egy filmben vagy regényben, de ritkább esetben a korongot egy tematikai keretbe is helyezhetik, melyben egy jelenség (környezetszennyezés, digitális-technológiai utópia vagy egy-egy jelentős történelmi esemény) köti össze az egyes dalokat.

Maga a konceptalbum műfaja még a hatvanas években, a rockzene kifejlődésének csodálatos évtizedében született és a metal, mely aranykorát a '80-as években élte, szívesen vette át ezt az eszközt, hogy fajsúlyosabb, komolyabb mondanivalójú anyagokkal állhasson elő. Mivel a metal előszeretettel ír a sci-fi/horror/fantasy zsánerekbe tartozó világokról, az ilyen lemezek is ezeket a toposzokat járják körül.

A konceptalbum azonban veszélyes terep: gyakran a zenei tartalom másodlagossá és a történet eszközévé válik még a legjobb esetben is és afféle filmes háttérzene kerekedik ki a dologból, rosszabb esetben pedig fantáziátlan szövegfelmondás, barokkos parasztvakítás a végeredmény. Sok zenésznek beletörik a bicskája a feladatba, de sajnos erre legtöbbször menet közben derül fény, amikor már költségesebb lenne újrakezdeni az egész produkciót, mind nagy nehezen befejezni a magnum opust. 

Összeállításunkban olyan lemezeket válogattunk össze, melyek a metal nagykönyvének legdíszesebb lapjain sorakoznak: az már csak hab a tortán, hogy az itt szereplő korongok sztorija is érdekes és érdemes a szövegkönyvvel a kezünkben hallgatni azokat. Az előadók jó része is a műfaj legnagyobb nevei közé tartozik, stílus tekintetében pedig felölelik a fémzene szinte teljes palettáját.

10. W.A.S.P. - The Crimson Idol (1992)

Blackie Lawless csapata, az amerikai W.A.S.P. a '80-as évek glam metal hullámának hátán felkapaszkodva ért el fősodorbeli sikert, köszönhetően az MTV-ben vetésforgószerűen játszott klipjeiknek is. Az évtized közepén még a Parents Music Resource Centre nevű gyermekvédelmi egyesülettel is összetűzésbe kerültek, jórészt az Animal (Fuck Like A Beast), Sex Drive és L.O.V.E. Machine című dalaiknak köszönhetően. A zenekar stílusosan vágott vissza: 1987-es koncertlemezükön a Harder, Faster című számukkal üzentek a szervezetnek.

Chris Holmes gitáros 1989-es kilépését követően a zenekar hamarosan feloszlott és Blackie Lawless szólópályára lépett, majd nekikezdett a "The Crimson Idol" album megírásának. A kiadói és közönségelvárások előtt meghajolva végül mégis a W.A.S.P. zenekarnév alatt jelentette meg a korongot, mely bármennyire jól is sikerült, a grunge berobbanásával Amerikában már esélye sem volt a kereskedelmi áttörésre, azonban Európában jobban szerepelt a listákon. 

Az album története egy fiú sztorija, aki bátyja halálát követően elhagyja szüleit, akik sosem tudták elfogadni és szeretni és rálép a rocksztárság rögös ösvényére. Drogok, alkohol és minden földi csúfság várja és rádöbben, hogy a siker nem minden, igazából szeretetre van szüksége: megpróbál kibékülni szüleivel, azonban azok mereven elutasítóak. Így nem kissé melodrámába illő módon rocksztár főhősünk nagykoncertje közben a színpadon felakasztja magát gitárjának húrjaira, melyből előtte persze hurkot kötött. A fentiekből is látszik, hogy a kiváló frontemberi, énekesi és zenészi kvalitás nem szül minden esetben Dosztojevszkijeket (a csapat legutóbbi lemezéről ITT írtunk kritikát). 

9. Nocturnus - The Key (1990)

Az 1987-ben a Morbid Angelből kilépett Mike Browning dobos-énekes által megalapított Florida állambeli Nocturnus teljesen formabontó módon a death metal stílusban először énekelt sci-fi témájú dalokat, ráadásul a zenekar elsőként alkalmazta a szintetizátort atmoszferikus színezésekre. Első albumuk, az 1990-ben megjelent "The Key" témája is kellően elborult és ötvözi az űrutazásos tudományos-fantasztikus, illetve a műfajban szokásos okkult témákat. Egy kiborg a jövőből visszautazik az időben időszámításunk kezdetére, hogy a kereszténységnek még az írmagját is kipusztítsa, azaz megölje magát Jézus Krisztust. Ezt követően pedig egy modern birodalmat hoz létre felsőbbrendű technikai tudását kihasználva.   

A csapat 1993-ban feloszlott a szokásos tagcseréket és összeveszéseket követően, 2000-ben Browning nélkül alakultak újjá, hogy ismét szétszéledjenek, ám Mike Browning Nocturnus A.D. néven 2013-ben újjáélesztette a zenekart és tavaly egy remek albummal is előálltak (a lemezkritika ITT olvasható).

8. Opeth - My Arms, Your Hearse (1998)

A Mikael Åkerfeldt énekes/gitáros vezette és 1989-ben megalakult svéd progresszív metal zenekar, az Opeth harmadik albuma, az 1998-ban megjelent "My Arms, Your Hearse" volt az első konceptanyaguk. A fősodorbeli siker még messze volt: akkoriban játszott stílusuk, a progresszív death metal tett róla, hogy a kiválasztott kevesek kedvencei maradjanak. A 2011-es "Heritage" hatalmas változást hozott a banda életében, mert ekkortól egyértelműen a '70-es évek progresszív rockját emelték át zenéjükbe, a frontember pedig végleg felhagyott a death metalra jellemző hörgéssel.

A "My Arms, Your Hearse" főhőse halála után szellemmé válik, nem tud következő életébe lépni, mert képtelen elszakadni korábbi szerelmétől. A dalok váltakozva mutatják be a férfi és a nő érzelmeit: fájdalmukat nem képesek feldolgozni és a bolyongó szellemé vált főhős még saját halálát is tagadja. A történet természetesen csak tragédiával végződhet (az Opeth legutolsó, 2019-es lemezéről ITT írtunk kritikát). 

7. Dream Theater - Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory (1999)

Az amerikai progresszív metal csapat, a Mike Portnoy dobos, John Petrucci gitáros és John Myung basszusgitáros által 1985-ben alapított Dream Theater második soralbumával, a már James LaBrie énekessel 1992-ben kiadott "Images And Words" koronggal robbant be a nemzetközi színtérre. Ezen az anyagon szerepelt a Metropolis - Part I: The Miracle And The Seeker című szerzemény, melyet John Petrucci viccből nevezett el első résznek.

Azonban a nóta önálló életre kelt, egyre népszerűbbé és a koncertek elmaradhatatlan részévé vált: a rajongók követelték az eredetileg soha nem tervezett második részt. A csapat neki is látott megírni, de a később a zenekar mélypontját jelentő, populárisabb "Falling Into Infinity" lemezre nem is került fel. Végül az elvetélt dalötletekből 1999-re elkészült a teljes "Metropolis, Part II" album, mely egyben az új billentyűs, Jordan Rudess bemutatkozását is jelentette.

A hetvenhét perces monstrum főszereplője Nicholas, egy érzelmi és lelki gondokkal küszködő férfi, aki hipnózissal egybekötött pszichoterápián vesz részt. A hipnózisban (vélt vagy valós) korábbi életének emlékei törnek elő és emlékezni kezd egy Victoria nevű lányra. Megtudja, hogy a nő gyilkosság áldozatává vált és valamiért úgy érzi, hogy ő a lány reinkarnációja. Ahhoz, hogy jelenlegi életét folytatni tudja, meg kell oldania a régi gyilkosság rejtélyét. 

A Dream Theater 2016-ban a konceptalbumok minőségi spektrumának másik végére is ellátogatott és a "The Astonishing" képében előállt saját diszkográfiájának legborzalmasabb produkciójával (kritika ITT), de szerencsére tavalyi lemezük helyrebillentette az egyensúlyt (kritika ITT).

6. Fear Factory - Demanufacture (1995)

Az 1989-ben Los Angeles városában megalakult metalbanda, a Dino Cazares gitáros és Burton C. Bell énekes se-veled, se-nélküled párharcával jellemezhető Fear Factory már második soralbumával, az 1995-ben kiadott "Demanufacture" koronggal forradalmasította a metal hangzását: death, groove, nu vagy indusztriális metal, mindegy is, hogy minek nevezzük. Az elkövetkező évtizedben bandák százai próbálták utánozni ezt a megszólalást, de Cazares pengeéles, szinte robotikus vagy mechanikus riffelését és Burton rendre a refrénekben elővezetett kísértetiesen borzongató dallamait természetesen sose sikerült lemásolni.

A lemez egyformán merít Orwell 1984 című klasszikus regényéből, a Terminator című filmből és az akkoriban beinduló digitális-technológiai forradalomból. A jövőben játszódó történetben a gépek és a robotok átvették az uralmat az emberi világ felett, természetesen háború dúl a két ellenérdekelt fél között, mindezt pedig a főhős szemszögén keresztül el meséli el nekünk a zenekar. A sztori ma már lehet, hogy csak mérsékelten érdekes, de a zene kárpótol mindenért.

5. Emperor - Prometheus: The Discipline Of Fire & Demise (2001)

Bár az Ihsahn és Samoth által 1991-ben létrehozott norvég black metal banda, az Emperor leghíresebb lemeze az 1997-es "Anthems To The Welkin At Dusk", mely kétségtelenül az egész stílus egyik legkiemelkedőbb teljesítménye, a 2001-es és egyben utolsó anyaguk komplexitásában és progresszivitásában ezt is felülmúlta.

A görög mitológiában Prométheusz titánt Zeusz bízta meg azzal, hogy teremtsen lényeket, akik benépesítik a Földet. Testvére, Epimétheusz hozta létre az állatokat, Prométheusz az embereket, azonban olyan sokáig pepecselt a feladattal, hogy az összes jó tulajdonságot az állatok kapták. Prométheusz megsajnálta az embereket és nekik adta a tüzet, mely addig az istenek kizárólagos tulajdonát képezte. A történet meglehetősen bonyolult, szerepel benne Héphaisztosz, Pandora és szelencéje, no meg Héraklész is, de végül minden jóra fordul és Prométheusz visszatérhet az Olümposzra.

A lemez olyannyira jól sikerült, hogy az Emperor ezt követően fel is oszlott, mivel a tagok úgy érezték, hogy már semmivel nem tudnák felülmúlni teljesítményüket. 2016 óta ugyan fesztiválfellépéseket újra vállalnak, de Ihsahn régóta szólópályájára koncentrál (legutóbbi lemezéről ITT írtunk kritikát). 

4. Mastodon - Leviathan (2004)

Az Atlanta városában működő, 2000-ben létrejött Mastodon a kritikusok (és szerencsére egyre inkább a metalrajongók) kedvenc zenekara. Stílusukat leginkább progresszív sludge metalként lehetne jellemezni, habár ahogy telik az idő, lemezeik egyre inkább a klasszikus rock jegyeit kezdik mutatni. A négytagú banda különlegessége, hogy közülük hárman (Brann Dailor dobos, Brent Hinds szólógitáros és Troy Sanders basszusgitáros) is kiváló hanggal rendelkeznek és felváltva állnak a mikrofon mögé.

Második soralbumuk, a 2004-es "Leviathan" a világirodalom klasszikusán és egyben legfurcsább regényén, a Herman Melville amerikai író által 1851-ben írt Moby Dicken alapul. Tulajdonképpen az ismert történetet és szereplőinek gondolatait, érzéseit meséli el bő háromnegyed órában. A Mastodon ennél a lemeznél kezdte bevezetni progresszívabb, atmoszferikusabb megoldásait, de azért a súlyt sem hanyagolták el az anyagról (a zenekar legutóbbi albumáról ITT írtunk kritikát).

3. Iron Maiden - Seventh Son Of A Seventh Son (1988)

Azt, amit a brit Iron Maiden stúdiófronton véghezvitt a '80-as években, szinte képtelenség megismételni. Olyan albumok sorát tette le az asztalra a banda, mely a mai napig rajongók százezreinek a szívét és fülét hódítja meg folyamatosan. Bár az 1986-os "Somewhere In Time", mely elsőként vezette be a csapat történetében a gitárszintetizátorok használatát, talán halványabbra sikerült (de azért a Wasted Years, a Stranger In A Strange Land, a Sea Of Madness és a Heaven Can Wait örök klasszikusok), az 1988-as mesterművük letarolt mindent.

Steve Harris, a banda főnöke a hetedik lemezük előtt olvasta Orson Scott Card amerikai sci-fi/fantasy író A hetedik fiú című regényét, mely alapján azonnal beugrott neki a jó-rossz örök harca, melyben a főszerepet egy kiválasztott és látnoki képességekkel megáldott fiú játssza. A történethez a britek egy minden addigi anyaguknál komplexebb és progresszívabb zenei világot hoztak létre, nem elfelejtkezve azonban a zenekar védjegyeként szolgáló három-négyperces, azonnal ragadó slágerekről sem. A végeredmény pedig talán a legjobb korongjuk lett, mely egyben a metaltörténelem egyik legfényesebb teljesítménye is (a banda legutóbbi lemezéről ITT írtunk kritikát).  

2. King Diamond - Abigail (1987)

Az 1981 megalakult dán Mercyful Fate minden idők egyik legjobb heavy metal csapata volt: a Michael Denner - Hank Shermann gitárduó egy-egy lemezen, de akár egy dalukban annyi elképesztő színvonalú riffet tudott legyártani, melyre más bandák egész karriert építenének. Az egészen egyéni és ezért igencsak megosztó énekhanggal rendelkező King Diamond pedig sátánista megjelenésével és produkciójával sokkolta a nagyérdeműt.

Két fantasztikus nagylemez után Shermann és Diamond összekülönböztek a követendő zenei irányvonalon, így a csapat feloszlott. A frontember King Diamond néven 1985-ben hozta létre a Mercyful Fate két korábbi tagjával, Michael Dennerrel és Timi Hansen basszusgitárossal saját bandáját, mely az 1986-os "Fatal Portrait" debütalbumán már próbálkozott az egybefüggő történetmeséléssel, de a koncepció csak az 1987-es "Abigail" című mesterművükön került megvalósításra, melyhez aztán az énekes azóta is ragaszkodik.

A történet egy igazi horror- vagy kísértethistória, melynek hangulata egészen lenyűgöző, ahogy King Diamond énekesi teljesítménye is: előadásmódja szinte skizofrén módon ugrál a különböző karakterek között. Andy LaRocque svéd gitáros, Diamond állandó szerzőtársa pedig szenzációs dallamokat és riffeket varázsolt a lemezre. 

1. Queensryche - Operation: Mindcrime (1988)

Az 1980-ban megalakult amerikai progresszív metal zenekar, a Queensryche harmadik soralbumával, az 1988-ban kiadott "Operation: Mindcrime" lemezzel olyan sikert ért el, melyet azóta sem sikerült megismételniük: egyedül az USA-ban hatmillió, míg világszerte bő húszmillió példányban kelt el az anyag. Geoff Tate énekes fantasztikus hangja és Chris DeGarmo gitáros-zeneszerző együttműködése minden idők egyik legjobb heavy metal albumát eredményezte, mely az első pillanattól az utolsóig a lejátszó mellé szögezi a hallgatót, gyakorlatilag csordultig tele van slágerekkel és a banda bő négy évig tudott koncertezni az anyaggal.

A történet Nikki, egy kábítószerfüggő sorsát követi nyomon, aki - miután teljesen kiábrándult a korrupt társadalomból és annak kiüresedett értékeiből - egy földalatti terrorista szervezetbe sodródik, melyet Dr. X, egy fanatikus és manipulatív demagóg vezet. Nikki a csoport bérgyilkosa lesz, akinek feladata a kijelölt politikusok kiiktatása. A fejlemények természetesen tragédiába torkollnak, de nem lőjük le előre a poént.

A Queensryche ma már csak két eredeti tagjával működik, Tate és DeGarmo sincs már soraikban és teljesítményük fényévekre van az aranyéráétól. Új énekesükkel, a Tate-klónként funkcionáló Todd La Torre-ral már harmadik lemezüket adták ki tavaly, melyről ITT írtunk kritikát.