Hosszú idő óta ez az első koncertbeszámolónk. Az okokat bizonyára nem kell részleteznem, hiszen mindenki tudja. Remélhetőleg mostantól ez a rovat is, ha nem éppen gőzerővel, de szép fokozatosan visszaáll majd a régi kerékvágásba.

Egyébként sem vagyok egy nagy koncertre járós, de a koronavírus okozta krízishelyzet még inkább hozzájárult ahhoz, hogy fekete öves szobarockerré váljak. Szinte az utolsó pillanatban érkezett hozzám az infó: a WindMill zenekar a szekszárdi Yankee Pubban lép fel 2020. augusztus 15-én. Nagy nehezen megembereltem magam és letoltam a képem a helyszínre (nem bántam meg).

A bonyhádi-sióagárdi WindMill (a bandával készült tavalyi interjúnkat ITT olvashatjátok) a tradicionális heavy metal muzsika zászlóvivői, akik a megalakulásuk óta folyamatos küzdelmet vívnak azért, hogy megtalálják a megfelelő ritmusgitárosukat: a zenéjük mondhatni igencsak megkívánja a két gitáros alkotta felállást és hát becsületükre legyen mondva, elszántan és kitartóan igyekeztek megvalósítani ezt az elképzelést, de végül úgy döntöttek, hogy az állandó jövés-menés a másodgitáros poszton csak gyengíti a három alapember alkotta stabilitást, ezért a zenekart sokkal inkább hátráltató, mintsem erősítő keresgélést befejezve a jövőben ez a triumvirátus (Kővári Csaba - gitár/ének, Grénus Zsolt - basszusgitár, Giovanni Clarichetti - dob) viszi tovább a WindMill nevet.

A zenekar első teljes nagylemeze már javában készül, melyre a korábbi demón ("Légiriadó") szereplő és természetesen vadiúj szerzemények is felkerülnek majd. Kíváncsi voltam, hogy szólalnak majd meg ezek a dalok egy gitárral, ugyanis megszoktam már tőlük a két bárdista által elővezetett heavy/power metalos riffelést, mely erőteljes, vastag hangzást biztosított a zenekarnak. Nem mondom, hogy nem hiányzott a másik gitár, de a Grénus Zsolt által megszólaltatott négyhúros olyan tekintélyes alapot szolgáltatott a daloknak, hogy ez a hiányérzet hamar tovaszállt.

A csekély nézőszám ellenére is becsülettel lenyomták a szokásos repertoárt, melynek során többek között felcsendült a Spanyol Armada, a Madame Pompadour, az Üldöz a rock, az Égess el! és egy Distalis-nóta is. Valószínűleg nem ez volt az egyik leghangulatosabb, legnagyobb nézőszámot produkáló WindMill-koncert, ám ennek ellenére is jól éreztem magam. Még egyszer kiemelném Grénus Zsolt basszusgitárost, akinek a játékát élmény volt hallgatni.

Kíváncsian várom a kész lemezanyagot, melyről természetesen kritikát is írunk majd. A koncertről elégedetten távoztam, idén remélhetőleg több alkalommal is sikerül majd elcsípnem őket élőben.