Programozott zene kockáktól kockáknak: a szokásos 600-700 szavas beszámolóm helyett ez a nyúlfarknyi mondat is elég lenne, hogy leírjam a Master Boot Record hetedik, „Floppy Disc Overdrive” névvel napvilágot látott legújabb korongját. A Metal Blade Records gondozásában kiadott lemezre mondhatnánk, hogy tisztán instrumentális, de ezzel nem jellemeznénk pontosan az albumot, ugyanis azon egy fia hangszer nem sok, annyi sem szólal meg. Ugyanis minden, amit hallunk, első hangtól az utolsóig programozott.

Mindannyian, kik ezen kritika olvasatán egy pontban találkoztunk, érkeztünk valahonnan és tartunk valamerre, úgy illik tehát, hogy a dán énekesnő harmadik nagylemezének adjunk egy esélyt, még akkor is, ha ezúttal nem az Ulver vagy a Mayhem tagjai segítették ki a stúdióban, hanem valamennyi hangszer sávját maga játszotta fel anélkül, hogy bármely neves zenész-kolléga hathatós segítségét igénybe vette volna. Pedig valószínűleg nem kellett volna nagyon kilincselnie, hiszen a skandináv országokban a Myrkur neve sok black metal rajongó (és előadó) számára jól cseng: lassan már öt éve - azaz egészen az első nagylemez megjelenése óta – nagy tisztelet övezi a színtéren.

Egyes zenekarok folyamatosan azon agyalnak, hogyan is tudnának létrehozni valami igazán egyedit, forradalmit, olyat, ami még senkinek sem jutott eszébe eddig, különböző stílusirányzatokból összegyúrva valami újat. Aztán vannak, akik nem keverik a műfajokat és nem is akarnak mindenáron újítani.

A 2003-ban létrejött angol formáció, a Pure Reason Revolution (Jon Courtney - ének/gitár/szintetizátor, Chloë Alper - ének, basszusgitár, szintetizátor) a prog-rock, az electro és az alternatív stílusirányzat elemeit gyúrja egybe úgy, hogy tulajdonképpen a három jelző közül egyik sem igazán illik rájuk (talán még a prog-rock a legkifejezőbb).

Talán nem jelen sorok írója a világ legnagyobb Testament-rajongója, nem is pályázom erre a megtisztelő címre, ennek ellenére jobbnak látom, ha tisztázzuk már az elején, ez egy meglehetősen szubjektív recenzió lesz! Nem is lehet másképp, hiszen szeretem őket. Engem 1992-ben, a máig vitákat kavaró " The Ritual" című lemezükkel fogtak meg az urak, s ugyan ezt megelőző munkáikat is ismertem, igazán komolyan csak ettől a kiadványtól vettem őket, mert korábbi értékeiket megtartva olyan szintet ugrottak, mely magasan kiemelte őket a tipikus Bay Area bandák közül.

Mai nap egy olyan zenésszel beszélgetünk, aki már több mint 20 éve a hazai rockzene körforgásában éli a mindennapjait és mindeközben legalább ugyanennyi ideje dolgozik a hazai Vöröskeresztnél és a háttérben folyamatosan azért tesz, hogy jobbak és könnyebbek legyenek a mindennapok olyan emberek számára, akiknek ez az egyetlen lehetőség.

A hazai modern rock friss és energikus csapata, az Exopop vadonatúj videoklippel folytatta megjelenései sorozatát. A látványtól hiányt nem szenvedő videó a banda ,,Minden út végén" című kétrészes kiadványának záró fejezete, ahol klasszikus módon a jó megmenekül, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését. A csapatról bővebben ITT olvashattok.

Gyors, lendületes, dallamos, kemény és szókimondó… mi az? Túl sok minden nem lehet. Vagy egy nagyszájú nagymama, aki szabadidejét a karateedzéseknek és a gospel-éneklésnek szenteli, vagy egy gitárcentrikus hardcore/punk zenekar, mely megpróbál elindulni a buktatókkal teli zenei ösvényen, a legalább helyi szinten rájuk köszönő siker reményében. Ön melyikre tippel ez esetben? Kicsit segítek, nézzünk a borítóra… úgy van, a nagymama kiesett. Nem mintha nem lennének önvédelmi sportokban jártas, énekelni szerető, véleményüket véka alá nem rejtő nagymamák, a Big Cheese fedőnév alatt ránézésre valószínűleg egy zenekar rejtőzik, s nem egy harcias anyóka.

Bombameglepetésként hatott rám az ausztrál Darker Half legújabb nagylemeze, mivel a zenekarról soha nem hallottam korábban, így most örömmel osztom meg velük kapcsolatos meglátásaimat az olvasókkal, elsősorban a dallamos power metal hívekkel. Ők azok, akik nem rajonganak túlságosan a modern irányzatokért, ellenben szívesen feledkeznek bele egy HammerFall- vagy Stratovarius-ízekkel gazdagon meghintett, kissé ódivatú dalgyűjteménybe. Helloween- és Dickinson-kedvelők is figyeljenek, mert az énekes hanghordozása és hangfekvése nagyon hasonló. Minden ízében olyan a lemez, mintha a kilencvenes évek elején született volna, akkor, amikor a Gamma Ray vagy a Blind Guardian élte aranykorát.

Az amerikai extrém metal csapat, a Cattle Decapitation még tavaly év végén jelentette meg a Metal Blade gondozásában friss stúdióalbumát "Death Atlas" címmel (lemezkritikánk ITT olvasható), melyről most stílusosan a Bring Back The Plague című aktuális tételük kapott önironikus klipet.