A közelmúltban három olyan Black Sabbath-tribute zenekar is verbuválódott, melyek mögött egykori, illetve jelenlegi Ozzy- és Sabbath-tagok állnak. Először jött Zakk Wylde a Zakk Sabbath nevű bandájával, mely egyelőre csak koncertzenekarként működik, aztán megvalósult egy ír Sabs-rajongó, Michael Suilleabhain álma is, az Emerald Sabbath projekt, mely sok-sok egykori Sabbath-tagot foglal magában, klasszikus zenészekkel kiegészítve.
Sok minden omlott össze az elmúlt pár hétben, sajnos már rég nem az elmaradt fesztiválok és a bezárt kocsmák jelentik a legégetőbb problémát. De attól, hogy levágták a lábad, még zavarhat az is, ha fáj a fejed: a nagyobb probléma nem feltétlenül törli el a kisebbet. Így tehát biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nagyon, de nagyon hiányoznak a koncertek. Nem az élő adásban közvetített karanténkoncertek, hanem a füstgép és sörrel áztatott poros padló szagú, gerjedő hangfalas, másnap nem tudok beszélni és mozgatni a nyakam típusú koncertek.
A négytagú milánói formáció első lemezének borítója mindent elmond az albumon lévő zenéről, ezért a továbbiakban egy újszerűnek ható milánói elkészítésének receptjét olvashatjátok tőlem, a tüzetesebb elemzés helyett… Na jó, mégsem. Mert ha őszinték vagyunk, beláthatjuk, semmi újat nem lehet már a milánói készítésben mutatni, főztek már ilyet mézzel, borral, csigával, tengeri herkentyűvel, az alapja mindig ugyanaz volt: tészta, sajt, gomba, paradicsom, hagyma. A többi már csak amolyan extra, ezek kicsit elvihetik az ízeket, gyökeresen nem változtatják meg. Vagy ha igen, akkor az már nem milánói makaróni, hanem valami egészen más.
Húsvét délelőtt van, és orgonaszót hallok? Ez bármelyik másik évben nem kellene, hogy meglepetésként érjen, de idén tavasszal a templomok ajtajai zárva maradtak, és ez a dallam amúgy is túl borongós ahhoz, hogy Jézus Krisztus feltámadását ünnepelje. Nem, ez egy chilei metalbanda bemutatkozó albumának bevezető darabja és a latin nyelv használatán kívül nem sok köze van egy miséhez.
Az elmúlt évek egyik legnagyobb meglepetése számomra az amerikai Human Animal zenekar debütáló albuma volt, melynek címe: "The First Four Winters”. Ez a 2016-os anyag a mai napig hatalmas kedvencem, ezért szeretném bemutatni a zenekart a magyar hardcore rajongóknak. Már csak azért is, mert az Erie környékéről származó együttes új megjelenése, a ”False Realities” máris robbanásra kész. Április 10-én adták ki, így tökéletes az időzítés ahhoz, hogy kicsit kiterjedtebb képet kapjunk a zenekarról. A csapat frontembere, a markáns hangú énekes, EMS válaszolt kérdéseimre.
Április 17-én érkezik a magyar heavy metal alapcsapata, az Ossian új albuma "Csak a jót" címmel, melyről most a Forgószínpad című dal Barba Negrás koncertfelvételekből és stúdiós pillanatokból összeállított klipje tekinthető meg (előző lemezük kritikája pedig ITT olvasható). Paksi Endre gondolatai a hajtás után olvashatók a nótával kapcsolatban.
A svéd doom metal királyok sokban hasonlítanak az egyik legnagyobb példaképükként számon tartott formációra, a Black Sabbath-ra. A Candlemass számos tagcserét megélt, különböző énekesekkel korszakokra bontott pályafutása során az alapító basszusgitáros, Leif Edling is mindvégig kitartott a zenekara mellett, sosem hagyta el a süllyedő hajót, akárcsak a Sabbath-ban Tony Iommi.
Érdekes, hogy a heavy metalt sokan afféle gyűjtőfogalomként használják a metal kifejezés helyett, holott ez is csak az egyik ága a műfajnak. A másik furcsaság számomra pedig az, hogy a többség a Black Sabbath-ot tartja a stílus szülőatyjának. Nem áll szándékomban átdefiniálni bizonyos dolgokat, de szerintem a heavy metal sokkal inkább a Judas Priest, Iron Maiden zenekarok stílusát hivatott szimbolizálni. Azt viszont nem állítom, hogy a Black Sabbath sosem játszott heavy metalt, ám az nem az Ozzy-éra keretein belül valósult meg, sokkal inkább a Dio fémjelezte időszakban ütötte fel a fejét.
Széles vigyor és fényesen csillogó szemek. A legbiztosabb jelei annak, ha valami számomra tetsző muzsikát hallgatok. Amikor a római srácok harmadik megjelenése elindult a lejátszóban, nem tudtam hová lenni az ámulattól, a gyönyörtől, attól a kivételes érzéstől, mely egyre ritkábban tölti el az embert ezekben az üzleti szempontból nagyon is kiszámítható időkben. Mámorosan lüktető basszus, fogós, ravasz dallamok, óriási gitártémák, erőteljes ének: minden adottnak tűnt ahhoz, hogy az egész lemezkritika egyetlen felhőtlen örvendezés legyen, legalábbis a Reproach című nyitótétel ehhez tökéletesen lefektette az alapot …
A francia Benightedet nagyjából hat éve fedeztem fel, a "Carnivore Sublime" környékén. Elsőre nem mondanám, hogy különösebben megfogott volna, jópofa volt, de semmi olyan, amit az előtt ne hallottam volna. Meghallgattam, tudomásul vettem, nem foglalkoztam vele tovább. Aztán kijött 2018-ban a "Necrobreed", melyre kíváncsiságból ráhallgattam és amit akkor tapasztaltam, az teljesen megváltoztatta a véleményem.
