A Pennsylvania állambeli Rivers Of Nihil két saját kiadású EP és a bemutatkozó "The Conscious Seed Of Light" album után augusztus 21-én jelentette meg új lemezét a Metal Blade kiadó gondozásában. Nem árulok zsákbamacskát: nem ismertem eddig a csapatot, a "Monarchy" többszöri meghallgatása után végigböngésztem korábbi kiadványaikat is és ez bizony szerelem első látásra/hallásra. Igazából nem is fontos a korábbi korongjaikat ismerni, mert a "Monarchy" fényévekre van azoktól minőség tekintetében. Nem is nagyon kerülgetem tovább a forró kását: az Enslaved "In Times" albuma mellett (lemezkritika ITT) eddig ez az év metal kiadványa.

A tavaly év végén a Century Media kiadó gondozásában megjelent visszatérő At The Gates album igen nagy sikernek bizonyult, annyira, hogy a csapat egy újabb klipet készített, mégpedig a The Book Of Sand (The Abomination) című dalra, melyet alább meg is lehet tekinteni.

Szeptember 4-én érkezik az év egyik legjobban várt metalkiadványa, az Amorphis tizenkettedik stúdióalbuma a Nuclear Blast kiadó gondozásában "Under The Red Cloud" címmel, mely a finn csapat második, azaz a Tomi Joutsen énekes által fémjelzett korszakának hatodik sorlemeze. Bevallom, mint oly sokan, én is az első időszakra esküszöm: a Pasi Koskinen-éra, illetve őt megelőzően a Tomi Koivusaari gitáros/hörgős dominálta lemezek olyan zeneiséget, folyamatos művészi fejlődést és merészséget képviseltek, mely ritka nemcsak a metal, hanem általában a könnyűzene területén is. Az "Under The Red Cloud" megjelenése előtt sok interjú és hírmorzsa az ehhez az időszakhoz, még konkrétabban az "Elegy" album környékéhez ígért visszatérést. Az eredmény pedig igen is, meg nem is, azaz elég felemás a teljesítmény.

"Mi vagyunk a Motörhead és rock 'n' rollt játszunk." Negyven éve ezzel kezdi Lemmy a banda összes koncertjét és nincs ez másként most sem, ha a brigád huszonkettedik stúdióalbumát kellene jellemeznünk. A tizenhárom szerzeményt tartalmazó korong játékideje nem éri el a háromnegyed órát, azaz iszonyatosan rövid, kihegyezett gyomrosok formájában érkező nóták sorjáznak egymás után a szokott és a rajongók által megkövetelt stílusban. Újítást várni 2015-ben a negyvenéves Motörheadtől és a lassan hetven éves Lemmy mestertől legalábbis tájékozatlanságra, rosszabb esetben pedig heveny agylágyulásra vallana, de azért minden eddigi lemezükre ráfért valami fifikás kis csavar vagy trükk, amitől megbolondult a muzsika. Az album végére érve elmondhatjuk, hogy nincs itt semmi különösebb látnivaló, kérem: ez a Motörhead 2015-ben és pont.

Bár a legrettenetesebb lemezborító címet minden bizonnyal valahol már el is nyerte a kanadai Diemonds, a tartalom alapján viszont a legígéretesebb hard rock/sleaze metal csapatok közé tartozik ez a frontcsajos, átkozottul laza és pörgős zenét játszó torontói brigád. Harmadik kiadványuk ez, közel tízéves, klubbulikkal és megállás nélküli turnézással teli pályafutás áll mögöttük, úgyhogy már éppen itt lenne az ideje a berobbanásuknak. A Napalm Records gondozásában szeptember 4-én megjelenő "Never Wanna Die" című lemezükön nem fog múlni, az egészen biztos.

Sokáig kerülgettem a Season Of Mist kiadónál egy hete megjelent friss Hate Eternal lemezt. Egyrészt rettenetes túltengés van most death metal albumokból: mintha az összes nagy és kisebb név egyszerre jelentetné meg aktuális korongját (Nile, Kataklysm, Krisiun - lemezkritika itt, Jungle Rot - lemezkritika itt) és nagyon bele lehet fáradni még a legkiemelkedőbb produkciókba is, ha azok ugyanazon szikár stílusban fogannak, másrészt az Erik Rutan által immár tizennyolc éve vezetett Hate Eternal egyszerűen túlságosan fajsúlyos szereplője a metal színtérnek ahhoz, hogy ne írjunk róluk.

Azért eléggé megdöbbentem, amikor a kiadós promóanyagokból rájöttem, hogy a brazil Krisiun is már huszonöt éves az idén. Hiába, múlik az idő: a Century Media által augusztus 7-én megjelentetett tizedik soralbum, negyedszázadnyi pályafutás, mindezt az egyik legkonzervatívabb metal stíluson belül letudva, végigküzdve a fel- és letűnő trendeket, a lassan száraz tarlóvá váló zeneipar nyűglődését. Három testvér gyűri itt a death metalt a kereskedelmi szempontoknak tett bármiféle kompromisszum nélkül, de mindez nem jelenti azt, hogy letettek volna a zenei továbblépés gondolatáról.

A svéd Soilwork augusztus 28-án jelenteti meg tizedik soralbumát a Nuclear Blast kiadó gondozásában. Nagyon érdekes visszatekinteni a kezdetben a dallamos death metal szekértáborába tartozó skandináv csapatok pályafutásán. Természetesen azonnal adódik, hogy párhuzamot vonjunk a kollégák teljesítményével: elsősorban pedig az In Flames legutolsó korongjával (lemezkritika itt). De akár felhozhatjuk a Dark Tranquillity, az Arch Enemy vagy éppen a hamarosan szintén új koronggal jelentkező Children Of Bodom karrierjét is: valahogy a Soilwork jönne ki legjobban az ilyenfajta összehasonlításból és bár a "The Ride Majestic" az eddigi legbefogadhatóbb, legdallamosabb és legrádióbarátabb a svédek lemezei közül, mégis jobban hűek tudtak maradni önmagukhoz, mint kortársaik.

Az amerikai ipari/groove metal éllovasa, a Fear Factory most jelentette meg új albumát a Nuclear Blast gondozásában "Genexus" címmel, melyről egy újabb dalt tettek most közzé szöveges videó formájában.

Nagy port vert fel rockkörökben, amikor tavaly novemberben a Megadeth két oszlopos tagja, Chris Boderick gitáros és Shawn Drover dobos, akik már jó hat-nyolc éve Mustaine mester bandájában gyűrték a metalt, hirtelen és egyszerre dobbantottak a legendás csapatból. Aztán idén februárban bejelentették, hogy Act Of Defiance néven együttest alapítanak Henry Derek énekessel, aki korábban a Slipknot-mellékprojekt, a Scar The Martyr vokalistája volt, illetve Matt Bachand basszusgitáros (Shadows Fall) bevonásával. Igazi sztárcsapat jött tehát össze. Most pedig a Metal Blade kiadó gondozásában meg is jelent augusztus 21-én a bemutatkozó album.