Meglehetősen ritkák azok az esetek, amikor egy számomra teljes mértékben ismeretlen banda lényegében egy darab buli után meg tud győzni arról, hogy akarjak velük foglalkozni mélyrehatóbban is. Pedig a budapesti Dharma pontosan ezt érte el nálam 2017 végén.

Régóta követjük a Fekete Zaj fesztivált, és a legfrissebb csomag bejelentett neveiről bizton állíthatjuk: talán mostanában az egyik legfeketezajosabb pakkot sikerült nyilvánosságra hozni. Nézzük is, kikről van szó!

Akkor is tűkön ülve vártam volna az éppen a világot meghódító Jinjer legújabb lemezét, ha nem potyogtattak volna el róla zseniálisabbnál zseniálisabb dalokat az elmúlt pár hónap során. Így már mielőtt a lemez megjelent volna, tudtam, hogy kritikát (vagy hát legyünk őszinték, dicshimnuszt) is szeretnék majd írni róla. Úgyhogy február hetedikén, a premier napján fülemet és billentyűzetemet hegyezve ültem le a laptopom elé.

40 éves korában elhunyt a norvég extrém progresszív metal csapat, az In Vain énekes-billentyűse, Sindre Nedland. A zenésznél tavaly rákot diagnosztizáltak és sajnos a betegség legyőzte a szervezetét. Utolsó koncertjét tavaly májusban adta a zenekarral. Sindre a Borknagarból és a Solefaldból ismert Lars Are Nedland öccse volt. 

A mai napon a hazai legendás rockzenekar, a Tankcsapda hivatalos Facebook-oldalán jelentette be, hogy Sidlovics "Sidi" Gábor gitáros és a banda útjai elválnak. A döntés a zenész részéről már januárban megszületett, ám a jelenlegi felállás a tavaszi koncerteket még együtt játssza végig, utolsó fellépésükre pedig május 2-án a Budapest Parkban kerül sor (a Sidivel készült 2019-es utolsó album kritikája ITT olvasható, míg egyik tavalyi koncertjükről ITT írtunk beszámolót).

A Hand Of Juno nem bízta a véletlenre a debütalbuma reklámozását és beharangozását. A tíz tételből álló lemez hat dalát már előre kihozták, szóval aki nyomon követte a csapat sorsát, az már tudja, mire számíthat, de érdekességekből így sincs hiány.

Örülhetnek az alternatív darkos műfajok rajongói, ugyanis az idén jubiláló Fekete Zaj Fesztivál nyilvánosságra hozta az első fellépők nevét a jövő évi programból – és a felhozatal bizony elég erősre sikeredett.

Nem vitás, hogy a doom metal az astoni munkásnegyed füstös levegőjét magába szívó huszonéves blues rockerek, a Black Sabbath hatására csírázott ki, majd szép lassan egy kontinenseken átívelő földalatti mozgalommá terebélyesedett. A stílusalapítók között olyan csapatokat találunk, mint a Pentagram, a Witchfinder General vagy a Saint Vitus.

Egy ideje már érlelgettem magamban ennek a cikknek az elkészítését. Soha nem voltam kimondott LP-rajongó, sőt, elég erőtejesen elmentek mellettem minden alkalommal, amikor találkoztam velük, amikor meg már mások próbálták megkedveltetni velem, akkor meg már nyakig merültem a death és a black metal nyújtotta (néha talán kicsit túlzottan kényelmes) világba, ergo, kimondottan immunissá váltam az ilyen rádiókompatibilisebb csapatokra. 

Emberfeletti felelősség hárul az egyszeri újságíróra, amikor úgy dönt, hogy egy Linkin Park kaliberű zenekar visszatérő lemezéről ír cikket. Egyfelől, a Linkin Parkot szerintem nincs olyan ember, akinek be kéne mutatni, tekintve, hogy már majdnem minden populárisabb stílusban kipróbálták magukat, emiatt gyakorlatilag teljes magabiztossággal kijelenthetjük, hogy a lehető legtágabb rétegre lőnek minden új megjelenésükkel. Másfelől, még "csak" hét év telt el a zenekar arcának számító Chester Bennington 2017-ben bekövetkezett tragikus halála óta, úgyhogy ilyen légkörben kritikát írni egy új lemezről nem a leghálásabb feladat.