A metal halott, kész, kipurcant, ennyi. Számtalanszor hallhattuk ezt már visszatérően újságírók, zenészek és elkeseredett rajongók szájából az elmúlt évtizedekben, de mostanában egyre nehezebb harcosan vitatkozni ezekkel a véleményekkel. Valóban drámai mértékben visszaszorult a stílus a rádiókból, a médiából, de legfőképpen sajnos a könnyűzene legfőbb fogyasztói rétegéből, a tizen-huszonévesek táborából.

Ennek sok oka van, jó részük külső tényezők eredménye (a streaming térhódítása, a lemezeladások megszűnése, az Internet elképesztő információmennyisége), de bizony legalább ilyen mértékben maga a metalszíntér is ludas a dologban. Betokosodott, megmerevedett. hallgathatatlanul fejnehézzé, azaz extrémmé vált és bár távol álljon tőlünk, hogy bárkit megsértsünk a régi nagy rocklegendák közül, de a metallal foglalkozó hírek lassan már egy gerontológiai gondozó patológiai jelentéséhez hasonlítanak leginkább, tekintve a szóban forgó előadók hetvenen túli átlagéletkorát.

Könnyű belátni, hogy a metal nemzedéki utánpótlását jelentő tizenéveseket elég nehéz megfogni a nyugdíjaskorú sztárok exponenciálisan zuhanó színvonalú produkcióival. Arról nem is beszélve, hogy a szcéna mintha nem akarná belátni, hogy elmúltak a nyolcvanas évek és nem jön újra el: fiatal bandák negyven-ötven évvel ezelőtti stílusú zenéket játszanak újra és a retró nosztalgiatrend mocsárként húzza le az egész hóbelevancot. 

Ha valaki a metal szó hallatán a PVC-bőrdzseki, kőmosott farmer, fehér Puma-cipő kombóra, illetve a Kőbányai Világos - deci kevert által inspirált szövegvilágra asszociál, akkor jobb helyen nem is járhatna: összeállításunkban olyan metalcsapatokat gyűjtöttünk össze, melyek lemezein érződik az elmúlt harminc év fejlődése, változása és melyek 2020-ban a ma zenéjét játsszák, akkor is, ha esetleg még a múlt évezredben alakultak meg.

Tisztában vagyunk azzal is, hogy a metalrajongók döntő többsége nem elvont művészi mondanivalót és színvonalat keres kedvenc bandáinak dalaiban, de a most bemutatott együttesek ambíciója messze túlmutat a szex, drogok és rock'n roll szentháromságán. A metal ilyen is tud lenni.

15. BARISHI

Az amerikai, Vermont állambeli, 2010-ben megalakult progresszív metal csapat, a Barishi eddig mindösszesen két nagylemezzel és egy EP-vel rendelkezik, új anyaguk majd áprilisban érkezik. A Barishi zenéje szinte semmit sem tartalmaz abból a fajta metalból, melyet az elmúlt negyvenöt évben megtapasztalhattunk vagy éppen megszerethettünk. Nyomokban persze találhatunk itt ultrasúlyos sludge riffeket, hardcore-t idéző vokalizálást, post-metalos dallammeneteket, de djentesen tördelt matekmetalt itt ne is keressünk. Pophatásokat se várjunk (hála a Jóistennek!): kaphatunk viszont fantasztikusan hangulatos, dzsesszes témákat vagy éppen kilencperces progresszív őrületet (2016-os korongjukról ITT írtunk kritikát).

14. CODE ORANGE

A Code Orange pontosan az a zenekar, melynek esetében a stílusbeli címkézések teljesen értelmét vesztik. Ha tetszik, hardcore punk, metalcore, sludge metal vagy deathcore, amit játszanak, de éppúgy lehet simán modern metal is az a zenei közeg, melyben mozognak. A legmegdöbbentőbb azonban az a dinamizmus és céltudatosság, melyet lemezeiken megvalósítanak: a szó legszorosabb értelmében kortárs produkció ez, ráadásul olyan művészi igénnyel lép fel, melyet tényleg csak nagyítóval kereshetünk az egész színtéren.

Természetesen nem előzmény nélküli a csapat zenéje: a metalcore-os zúzásoknál a Converge, a nyersebb, dallamosabb számoknál a Gorija, az indusztriálisabb elszállásoknál a Nine Inch Nails, míg a post-metal részeknél a Neurosis juthat az eszünkbe. Valamiféle olyan brutális, súlyos, mégis zavarba ejtően vonzó elegyét alkotta meg az amerikai brigád mindannak, ahová a gitáralapú rockzene most, az ezredfordulót követően közel húsz évvel eljutott, hogy tényleg a fejünket vakarhatjuk, hogy innen hogyan és hová tovább (2017-es albumukról ITT írtunk kritikát).

13. REVOCATION

Ha nem lenne végletesen lejáratva a progresszív jelző, bátran alkalmaznánk az amerikai Revocation zenéjére: tökéletesen XXI. századi muzsika, mind megszólalásában, mind pedig tartalmában teljesen mai. Ez a lemez egészen bizonyosan nem jelenhetett volna meg harminc, de akár csak tizenöt évvel ezelőtt sem. Már szinte nehéz is death metalnak nevezni, annyi hatás (thrash, progresszív, még akár metalcore is) jelenik meg benne. 

Természetesen a Revocation igazi erőssége mindig is David Davidson egészen elképesztő színvonalú szólói voltak. A gitáros a Berklee College of Music hallgatójaként szívta magába azt a tudást és kompozíciós megközelítést, melyeken egyértelműen nyomott hagyott a dzsessz. Egészen szenzációs dolgokat művel lemezein, szólói önmagában is megállnák a helyüket akár egy instrumentális albumon is, de a kegyetlen riffelés és a néha szokatlan témák is őt dicsérik (2016-os lemezükről ITT írtunk kritikát).

12. ELECTRIC WIZARD

Az 1993-ban alakult brit Electric Wizard a Black Sabbath által feltalált, blues-alapú doom metalt tűzte zászlajára, de a második lemezüktől kezdődően egyre inkább súlyosbította azt stoner és sludge elemekkel. Porszívóként búgó-zörgő gitárok, morajló basszusok, belassult, spórolós ütemek, jellegzetes metalriffek: így lehetne talán összefoglalni a zenekar dalait, melyhez a boszorkányságon, az ördögimádaton, a hetvenes évek horrorfilmjein és a marihuána-rajongáson alapuló szövegvilág párosult. 

Szerencsére a csapat jóval több, mint egyszerű nosztalgiazenekar: a 2000 novemberében megjelent harmadik sorlemezük, a "Dopethrone" új szintre emelte a doom metal súlyosságát, követők százait és tulajdonképpen a stoner/okkult doom színteret is létrehozva ezzel (2017-es lemezükről írt kritikánk ITT olvasható).

11. OBSCURA

A német technikás death metal csapat, az Obscura lemezein a különböző híres német filozófusok munkásságát dolgozza fel és mutatja be. A nem egészen szokványos mondanivalóhoz megfelelően komplex zenei világ dukál: a komolyzene és a dzsessz hatásai is mind egyértelműen felismerhetőek dalaikban, melyek tele vannak jobbnál jobb gitárszólókkal és progresszív elemekkel.

Azonban a technikás death metal kimondottan az a műfaj, mely nem lesz mindenki kedvence, mivel a sokaknak emészthetetlen karcos vokálok találkoznak benne a megint másoknak nem értelmezhető virtuozitással, esetleg a kettő közül csak az egyiket preferálja a nyájas hallgató, szóval nem feltétlen ilyen bulikra fog együtt menni a kis család bakfis lányostól és nagymamástól kikapcsolódás céljából (előző lemezük kritikája ITT olvasható).

10. INTRONAUT

Az amerikai Intronaut zenéjének hallgatása során valami olyasféle utazásra indulunk, ahol nem csak a végcél, hanem gyakorlatilag a következő lépés is ismeretlen és meglepő. Mindezek ellenére olyan magas fokú zeneiség, egységes dalszerzői színvonal és atmoszféra jellemzi az Intronaut lemezeit, mellyel egyrészt minden szökőévben egyszer, ha találkozunk, másrészt melyet élvezet hallgatni. Felejtsünk el tulajdonképpen mindent, ami a mainstream metalt jellemzi immár több évtizede: az Intronaut úgy marad súlyos gitárzene, hogy közben a metal esztétikáját írja át teljesen (2015-ös, zseniális korongjukról írt kritikánk ITT olvasható).

9. RIVERS OF NIHIL

Gyönyörű, fúziós dzsessz-rockban gyökerező gitárszólók, akusztikus gitárokkal és fuvolákkal kísért, folk-rockos betétek, rockos húzású gitártémák, indusztriális elektro-rock: egyszerűen értelmetlen lenne is sorra venni mindazon hatásokat és stíluselemeket, melyek tiszteletüket teszik a 2009-ben Pennsylvania államban megalakult Rivers Of Nihil muzsikájában.

Egész egyszerűen fantasztikus az a zenei pálya és ív, melyet a csapat bejárt. Annyi, de annyi egyforma, metal keltetőgépben kifejlesztett zenekar ontja magából az egyformábbnál egyformább lemezeket és dalokat, a tucathangzású nótákkal meg tele van a padlás: jó, ha évente öt-tíz ilyen egyedi, kiugró produkcióval és csapattal találkozhatunk (legutóbb korongjuk kritikája ITT olvasható).

8. YOB

1996-ban alakította meg doom metal együttesét YOB néven Mike Scheidt gitáros-énekes-zenekarvezető. Az amerikai csapat azóta afféle igazi underground legendává vált. Olyan vokális teljesítménnyel és énekdallamokkal találkozhatunk zenéjükben, hogy ki is szakadunk a világból a hallgatásuk során. Ez nagyon ritka képessége egy zenekarnak vagy előadónak: amikor lemerevedünk és nem tudunk kikerülni az adott dal varázsából. Megbabonázódunk, megigéződünk és legszívesebben örökre úgy maradnánk, hogy a dal sose érjen véget. Valami elképesztő érzelmi utazásra visz minket a csapat: azt hihettük, a metalból már rég kivesztek az emóciók, végleg eltűntek a mai digitális zúzásban, de a YOB a súly mellett csodaszép balladáival is képes képes elvarázsolni minket (2018-os albumuk kritikája ITT olvasható).

7. ALCEST

Kis túlzással a francia Neige és projektje, a Winterhalter dobossal kiegészített Alcest egymaga indította el a post-black metal trendet a kétezres évek utolsó harmadában. Azóta ez a kortárs metalszíntér egyik legfelkapottabb és legagyondicsértebb vonala lett, számtalan utánzóval és kópiabandával. Mára talán már túl is vagyunk ennek csúcspontján és a hullám kifulladni látszik. 

A kezdet kezdetén az Alcest még sokkal inkább közelebb állt a feketefémhez: afféle modern, atmoszferikus black metalt játszottak, érdekes stíluskikacsintásokkal. Aztán lemezről  lemezre kezdtek távolodni gyökereiktől, mely folyamat végül a 2014-es "Shelter" koronggal tetőzött: a hülye elnevezéssel csak shoegaze-nek hívott (köldökbámulós-bebambulós) és dream-popos hatások itt szinte már teljesen háttérbe szorították a rockzenei elemeket, így az album nem is igazán aratott osztatlan sikert sem szakmai, sem pedig közönségberkekben. Az azóta kiadott két korong már egyfajta visszakanyarodás a metal szállásterületére (kiváló tavalyi lemezük kritikája ITT olvasható).

6. PRIMORDIAL

A pagan metal gyűjtőfogalom, nem a metal egyik alstílusa: az idetartozó bandák közös jellemzője egy adott nép vagy kultúra kereszténységet megelőző hagyományainak ápolása, gyakran az adott népzene elemein keresztül, továbbá a black metallal történő elegyítése. Általában tematikus, koncepcionális albumok és szövegek révén kerül mindez bemutatásra.

Zeneileg tehát rendkívül változatos és szerteágazó ez a színtér, de ezen belül az ír Primordial szinte külön minőséget képvisel, nem utolsósorban az énekes Alan Averill (Nemtheanga) dalszövegeinek köszönhetően. A feketefém helyét lassan, az évek során átvette náluk az atmoszferikusabb doom és a nyolcvanas évek gótikusabb, depresszív dark rockja. A legfurcsább az, hogy mindez hézagmentesen illeszkedik az írek muzsikájába (2018-os lemezük kritikája ITT olvasható).

5. THY CATAFALQUE

Kátai Tamás egyszemélyes zenekara, a Thy Catafalque stílusát elég nehéz meghatározni, de teljesen felesleges is. Leginkább avantgárd post-black metalként hivatkoznak rá, de emellett számtalan társstílust magában foglal a zenéje: magyar népzene, dzsessz, pop-rock vagy éppen az elszállósabb ambient. Ez a fajta eklekticizmus azonban olyan szerves egésszé áll össze, hogy egyetlen másodpercre sem szálazhatók szét a különböző alkotóelemek.

Minőség terem itt, méghozzá bőséggel és mindenki számára könnyen megragadható módon, de leginkább hozzánk, magyarokhoz szól ez a zene. Rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk: a Thy Catafalque dalai számtalan olyan utalást, többletjelentést, addicionális réteget tartalmaznak mind szövegükben, mind pedig dallamvilágukban, melyeket csak mi érthetünk, csak a mi emlékeinket idézik fel, máséit nem (friss, januári lemezéről írt kritikánk ITT olvasható).

4. GOJIRA

Van egy-két olyan csapat, melyet a zenei újságírók, lapok, no meg a rajongók egy része is a rockzene megmentőjeként, a színtér Messiásaként ismer el és várja tőlük időről időre az újabb mesterművet, mely majd alapjaiban forgatja fel az egész műfajt. Az 1996-ban a Duplantier-testvérek által megalapított francia Gojira ilyen. A kezdetben djentes, technikás death metalt játszó, környezetvédelemmel kapcsolatos szövegvilágú, technikás hangszeres teljesítményekre és a brutális gitárhangzásra és -riffekre kihegyezett zenekar az évtizedek alatt megváltozott: emberibbek, személyesebbek lettek a dalaik. 

Egy biztos: ilyen zenét sehol, senki mástól nem hallhatunk. Teljesen egyedi, lemásolhatatlan, szenzációs dallamokkal teli, a zsigerekre ható muzsika ez. Más, mint az eddig megszokottak, de toronymagasan kiemelkedik a metalszíntérről (2016-os korongjukról ITT írtunk kritikát).

3. TOOL

Az amerikai alt-metal csapat, a Tool története és működése mindig a totális művészi, anyagi és döntési kontroll, illetve függetlenség megőrzéséről és megóvásáról szólt. Ebbe a függetlenségbe teljes mértékben beletartozik a rajongói-szakmai elvárások figyelmen kívül hagyása vagy akár szembeköpése, ha úgy volt kedvük éppen Keenannek és társainak. A zenekar teljesen öntörvényű alkotó, melynek sem művészi előzménye, pályájuk befejezése után pedig követője sem nagyon lesz, annyira eredeti és egyedi mindaz, amit létrehoztak. Mindösszesen említésre sem méltó utánzóik voltak, akik eszközeik lemásolásával próbáltak a nyomukba érni, művészi mélységük és mondanivalójuk nélkül (tavalyi albumuk kritikája ITT olvasható).

2. MASTODON

Az amerikai progresszív sludge metal banda, a Mastodon zenéje minden ízében, elsőre felismerhetően metal, de pontosan azokat a prekoncepciókat cáfolja meg, melyeket a műfajjal szemben a legtöbben mosolyogva és lenézően sorolnak. Nem mintha ez bármit is számítana.   

A 2000-ben megalakult zenekar sokat változott az elmúlt két évtizedben. Ez a változás nem volt váratlan: gyakorlatilag a harmadik album, a 2006-os "Blood Mountain" óta érezhető volt a folyamatos igény a keretek tágítására, mintha a Mastodon kezdte volna szűknek érezni az extrém metal által biztosított szállásterületet. Tetten érhető volt ez a tiszta ének teljes térnyerésében, illetve a kezdeti hardcore elemek háttérbe szorulásában, de legfőképpen talán a dallamokra koncentráló nóták hangsúlyos megjelenésében. Mivel négy szenzációs hangszeres alkotja a csapatot, akik közül hárman ráadásul kifejezetten jó énekhanggal rendelkeznek, nem kell kompromisszumot kötniük, illetve pályájukon mára elérték azt a szintet, hogy még a rajongóik elvárására sem kell figyelniük (2017-es lemezük kritikája ITT olvasható).

1. ENSLAVED

A progresszív black metalban utazó norvég Enslaved a heavy metal táplálékláncában a csúcsragadozó pozícióját foglalja el. Nem sokan léteznek és működnek ezen a szinten rajtuk kívül és az idekerülés egyáltalán nem az eladott lemezek példányszámától vagy az értékesített koncertbelépők mennyiségétől függ. Mastodon, Gojira, Tool, Enslaved: tizenöt-húsz éven át tartó, egyenletesen kimagasló színvonalú stúdióalbumok, a művészi fejlődésben beálló stagnálás érzetének legcsekélyebb jele nélkül. 

Ezeket a csapatokat hallgatva valóban érezzük, hogy másik ligában vagyunk. Ha van a heavy metal stílusnak hetedik mennyországa, akkor ezek a bandák már feljutottak oda: bármelyiküket hallgatjuk is, azonnal felismerhetőek, összekeverni sem lehet őket semmilyen más zenekarral (bármennyien próbálkoznak is lemásolni őket). Egyformán igaz rájuk az is, hogy kortárs muzsikát játszanak, azaz dalaik és lemezeik nem egy már letűnt zenei korszak visszhangjaként vagy utólagos, erőltetett reprodukciójaként maradtak itt, hanem a mának, a ma közönségének szólnak és a rock/metal zene több évtizedes fejlődésének eredményét testesítik meg (2017-es korongjuk kritikája ITT olvasható).