"Pirates II - Armada" címmel érkezik az osztrák Visions Of Atlantis új soralbuma július 5-én, melyről az Armada című kislemezes tételt már hallhattuk. A Clémentine Delauney énekesnő vezette formáció még 2019 folyamán tett ígéretet arra, hogy a szimfonikus metal teljes újradefiniálására készülnek, és ez sikerült is nekik - a fent említett "Pirates" jóval komolyabb sikereket ért el elődeinél, a "The Deep&The Dark" (2018) és a "Wanderers" (2019) című korongoknál.

Számomra teljesen ismeretlen volt ezidáig a francia Seth neve. Pedig egyébként egy elég vaskos múlttal rendelkező black metal hordáról van szó, akiknek raklapnyi kiadványuk született '95-ös megalakulásuk óta. Ebből - a jelenlegivel együtt - hét sorlemez, de válogatásalbumuk is van, sőt, egy koncertkiadványuk is. Szóval nem lehet őket azzal vádolni, hogy csak ülnek és malmoznak. Jelen cikkünk tárgya a "La France Des Maudits" névre hallgat, és még ugyan bőven odébb van a megjelenése (ez július 14-et jelent a valóságban), de már most kézhez kaptunk egy promópéldányt belőle.

Tartozom egy vallomással: csak a legritkább esetekben talál be nálam az észak-európai színtér. Ezalatt leginkább arra gondolok, hogy bár vannak zenekarok, melyekért megveszek (a teljesség igénye nélkül: Marduk, Dark Funeral, Borkanagar, 1349, Insomnium), de vannak olyan, egyébként kifejezetten közkedvelt és meghatározó csapatok, melyek (bár rajtam is keresztülmentek), de éppen ez az, hogy csak jöttek és nem sokat hagytak maguk után.

Aki ismer, az tudja, hogy megszállottan rajongok a death metalért, majdnem minden árnyalatban. Viszont vannak olyan alzsánerei, melyek ilyen vagy olyan okokból nem csak egyszerűen kikerülnek, hanem egyenesen taszítanak. Ilyen például a grindcore, a porngrind, vagy éppen a brutális death metal, de ez utóbbi egy érdekes eset.

Chris Barnes élő(halott) legendája a death metal színtérnek és ehhez illeszkedően az utóbbi évekbeli teljesítménye is igencsak hullámzó, lemezfronton legalábbis mindenképpen. A 2017-es "Torment" (kritika ITT) valami elképesztő groove-orgia lett, alattomosan, disznó módra fúrta ki a hallójáratainkat és ez bizony Jeff Hughell gitáros-basszusgitáros-dalszerző számlájára irhatjuk, ugyanis az ezt követő 2020-as "Nightmares Of The Decomposed" (kritika ITT) már teljesen más irányt szabott a bandának.

A Georgia állambeli Black Tusk, bár sludge metalt játszik, mégsem említhető egy lapon mondjuk a Crowbarral. A 2005-ben elstartolt formáció zenéje ugyanis kő-hardcore punk alapokra építkezik, mindez pedig olyan mocskos döggel szólal meg, mint egy stoner metal csapat. Doomos elemekre azonban csak nyomokban leltem, pedig az a sludge egyik fő összetevője.

A 13 év után újra aktív Kittie februárban jelentkezett új szerzeménnyel az Eyes Wide Open című dal képében, nem sokra rá pedig érkezett a We Are Shadows.

Dolgozik új nagylemezén a holland Epica, ám az énekesnő Simone Simons úgy gondolta, ideje szólóban is kipróbálnia magát, ugyanis bejelentette: saját albummal jelentkezik, amely augusztus 23-án, a Nuclear Blast gondozásában kerül boltokba. A korongról pedig meg is érkezett az első kislemezes dal, amely az Aeterna címet viseli. 

Szívesen mondanám, hogy valószínűleg senkinek sem kell bemutatni az angol My Dying Bride-ot, de sajnos ők manapság nem örvendenek akkora közismertségnek, mint a szintén angol Paradise Lost vagy a napjainkra sajnálatos módon a covid martalékaként végző Anathema. Tulajdonképpen itt is egy gótikus/death-doom gárdáról beszélünk.

Bár abszolút képben vagyok a floridai Deicide megkerülhetetlen és korszakalkotó státuszával (úgy a death metalon belül, mint úgy általában a metal nagy egészét nézve), azt azért nem mondanám, hogy kettőnk kapcsolata zökkenőmentesen indult. Ennek már messze túl sok éve, de ami első körben nagyon taszított, az Glen Benton személye.