Vannak azok a cikkek, melyekre elég nehéz konkrét indokot találni, hogy megszülessenek. Jelen esetben is talán csak annyit lehetne felhozni ez ügyben, hogy a finn Nightwish bejelentette tizedik soralbumát, melyről nemrég ki is hozták az első dalt Perfume Of The Timeless címmel, úgyhogy eme jeles és nevesített alkalomból talán eljött az ideje, hogy summázuk az eddigi kilenc lemezt, szépen sorban, falhoz állítva.

Már tavaly is magamra vállaltam azt az embert próbáló, de mindeközben rendkívül szórakoztató feladatot, hogy beszámolót írtam a német Wacken Fesztivál tehetségkutatójának utolsó fordulójáról. A versenyt akkor a Tiansen nyerte (ITT tudjátok visszaolvasni a cikkünket), és nagyon kíváncsi voltam, idén vajon melyik banda fogja öregbíteni a magyarok hírnevét Németorszában a tíz döntős zenekar közül. Úgyhogy idén is belevetettem magam a tudósításba – még ha pontosan tudtam is előre, hogy a közel nyolcórás rendezvény végén tolószékben kell majd kitolnom az agyamat a Barba Negrából.

Az, hogy az idők folyamán kultikussá váltak az olyan doom metal csapatok, mint a The Obsessed, a Pentagram vagy a Trouble, nem csak és kizárólag a kiválóságuk szavatolta, hanem az a tény is, hogy az indulásukkor, de még a pályafutásuk első évtizedében sem voltak túl sokan az ilyen jellegű formációk. Mostanában már esélye sincs egy újabb doombandának ilyen státusba kerülni, aminek az egyik oka például az, hogy több zenekar van, mint amennyi rajongó.

Szeptember 20-án "Yesterwynde" címmel jelenik meg a Nightwish tizedik nagylemeze, amelyen több, mint három évig dolgozott a zenekar. Tuomas Holopainen alapító az alábbiakban mesélt a különleges albumcímről.

Megmondom őszintén, a Friends Of Hell néven futó doombanda a 2021-es megalakulása óta csak mostanában került a homlokterembe, és ez is főleg a Rise Above-nak köszönhető, ugyanis a kiadványaik tetszetősnek szoktak bizonyulni számomra.

A Knocked Loose neve mellett egyre nehezebb elmenni a metalszcénában – olyannyira, hogy az amerikai hardcore banda neve már-már felszivárgott a popkultúrába is. Fellépés a Coachella Fesztiválon, olyan vendégelőadók, mint a stíluskeveréseiről elhíresült szupernépszerű Poppy, valamint erősebbnél erősebb dalok szivárogtatása az érkező lemezről: talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, rengeteg szem és fül szegeződött a „You Won’t Go Before You’re Supposed To” érkezésére. Természetesen nekem is bele kellett tehát hallgatnom.

Komoly gondban vagyok ezzel a cikkel, és ennek egyetlen oka van: rájöttem, hogy pokolian nehéz olyan lemezről/előadóról írni, melyet az ember szívből szeret, és egy rettenetesen meghatározó része az életének. Főleg, mert kihívás átadni azt az érzést, melyet egy-egy ilyen előadónak a lemezei idéznek elő az emberben. Szidni valami random, kis költségvetésű és amatőr underground cuccot mindig egyszerűbb, ott nincs meg ugyanez az érzelmi kapcsolódás. 

"Pirates II - Armada" címmel érkezik az osztrák Visions Of Atlantis új soralbuma július 5-én, melyről az Armada című kislemezes tételt már hallhattuk. A Clémentine Delauney énekesnő vezette formáció még 2019 folyamán tett ígéretet arra, hogy a szimfonikus metal teljes újradefiniálására készülnek, és ez sikerült is nekik - a fent említett "Pirates" jóval komolyabb sikereket ért el elődeinél, a "The Deep&The Dark" (2018) és a "Wanderers" (2019) című korongoknál.

Számomra teljesen ismeretlen volt ezidáig a francia Seth neve. Pedig egyébként egy elég vaskos múlttal rendelkező black metal hordáról van szó, akiknek raklapnyi kiadványuk született '95-ös megalakulásuk óta. Ebből - a jelenlegivel együtt - hét sorlemez, de válogatásalbumuk is van, sőt, egy koncertkiadványuk is. Szóval nem lehet őket azzal vádolni, hogy csak ülnek és malmoznak. Jelen cikkünk tárgya a "La France Des Maudits" névre hallgat, és még ugyan bőven odébb van a megjelenése (ez július 14-et jelent a valóságban), de már most kézhez kaptunk egy promópéldányt belőle.

Tartozom egy vallomással: csak a legritkább esetekben talál be nálam az észak-európai színtér. Ezalatt leginkább arra gondolok, hogy bár vannak zenekarok, melyekért megveszek (a teljesség igénye nélkül: Marduk, Dark Funeral, Borkanagar, 1349, Insomnium), de vannak olyan, egyébként kifejezetten közkedvelt és meghatározó csapatok, melyek (bár rajtam is keresztülmentek), de éppen ez az, hogy csak jöttek és nem sokat hagytak maguk után.