Tartozom egy vallomással: csak a legritkább esetekben talál be nálam az észak-európai színtér. Ezalatt leginkább arra gondolok, hogy bár vannak zenekarok, melyekért megveszek (a teljesség igénye nélkül: Marduk, Dark Funeral, Borkanagar, 1349, Insomnium), de vannak olyan, egyébként kifejezetten közkedvelt és meghatározó csapatok, melyek (bár rajtam is keresztülmentek), de éppen ez az, hogy csak jöttek és nem sokat hagytak maguk után.

Aki ismer, az tudja, hogy megszállottan rajongok a death metalért, majdnem minden árnyalatban. Viszont vannak olyan alzsánerei, melyek ilyen vagy olyan okokból nem csak egyszerűen kikerülnek, hanem egyenesen taszítanak. Ilyen például a grindcore, a porngrind, vagy éppen a brutális death metal, de ez utóbbi egy érdekes eset.

Chris Barnes élő(halott) legendája a death metal színtérnek és ehhez illeszkedően az utóbbi évekbeli teljesítménye is igencsak hullámzó, lemezfronton legalábbis mindenképpen. A 2017-es "Torment" (kritika ITT) valami elképesztő groove-orgia lett, alattomosan, disznó módra fúrta ki a hallójáratainkat és ez bizony Jeff Hughell gitáros-basszusgitáros-dalszerző számlájára irhatjuk, ugyanis az ezt követő 2020-as "Nightmares Of The Decomposed" (kritika ITT) már teljesen más irányt szabott a bandának.

A Georgia állambeli Black Tusk, bár sludge metalt játszik, mégsem említhető egy lapon mondjuk a Crowbarral. A 2005-ben elstartolt formáció zenéje ugyanis kő-hardcore punk alapokra építkezik, mindez pedig olyan mocskos döggel szólal meg, mint egy stoner metal csapat. Doomos elemekre azonban csak nyomokban leltem, pedig az a sludge egyik fő összetevője.

A 13 év után újra aktív Kittie februárban jelentkezett új szerzeménnyel az Eyes Wide Open című dal képében, nem sokra rá pedig érkezett a We Are Shadows.

Dolgozik új nagylemezén a holland Epica, ám az énekesnő Simone Simons úgy gondolta, ideje szólóban is kipróbálnia magát, ugyanis bejelentette: saját albummal jelentkezik, amely augusztus 23-án, a Nuclear Blast gondozásában kerül boltokba. A korongról pedig meg is érkezett az első kislemezes dal, amely az Aeterna címet viseli. 

Szívesen mondanám, hogy valószínűleg senkinek sem kell bemutatni az angol My Dying Bride-ot, de sajnos ők manapság nem örvendenek akkora közismertségnek, mint a szintén angol Paradise Lost vagy a napjainkra sajnálatos módon a covid martalékaként végző Anathema. Tulajdonképpen itt is egy gótikus/death-doom gárdáról beszélünk.

Bár abszolút képben vagyok a floridai Deicide megkerülhetetlen és korszakalkotó státuszával (úgy a death metalon belül, mint úgy általában a metal nagy egészét nézve), azt azért nem mondanám, hogy kettőnk kapcsolata zökkenőmentesen indult. Ennek már messze túl sok éve, de ami első körben nagyon taszított, az Glen Benton személye.

A francia Benightedről utoljára a négy évvel ezelőtti "Obscene Repressed" albumnál írtam (ezt ITT el is tudod olvasni) , és ott nagyjából megosztottam a publikummal, hogy valójában hányadán állok ezzel a csapattal. Ebből kifolyólag kimondottan örömmel töltött el, amikor jöttek az első hírek az új lemezről. Nagy megfejtést semmiképpen sem vártam, csak azt, hogy szokásukhoz híven tépjék ki a koponyámat és nyomják le a torkomon és én ezt még élvezzem is. Elöljáróban annyit, hogy ezt igazából meg is kaptam, meg nem is. 

A holland zenekar és az amerikai Evanescence közös, Worlds Collide elnevezésű turnéja eredetileg 2020 őszén került volna lebonyolításra, ám az akkor kirobbant covid-19 járvány keresztülhúzta a zeneipar számításait is, így 2022 novembere és decembere között indult útnak a két csapat.