Az idén 25 éves Baranya megyei Rózsaszín Pittbull sosem a komolyságáról volt híres. Hülyeségért és humorért náluk nem kell a szomszédba menni, így Barbaró Attilával kiegészülve (aki sokat tett hozzá stílusban) felturbózták az egyik régi szerzeményüket a negyedszázados ünneplés alkalmából (a zenekarral idén készített interjúnkat ITT olvashatjátok).

Ha keresnünk kellene, akkor sem találhatnánk a mostani járványhelyzethez jobban illő lemezcímet, mint az új-zélandi death metal csapat, az Ulcerate frissen megjelent korongjáét. A Debemur Morti Productions gondozásában április 24-én kiadott hatodik soralbum a "Nézz a halál szeme közé és őrizd meg a hidegvéred!" címet viseli és a zenekar - talán tudtán kívül - hátborzongató módon írta meg vagy jelezte előre a közelmúlt spanyol, olasz vagy éppen New York-i mindennapjait.

Mielőtt túlságosan elmerülnék a műelemzésben: a Mekong Delta, Watchtower, Coroner szentháromságból nálam egyértelműen fordított a sorrend. A svájci trió két örökbecsű nagylemeze ("Grin", "Mental Vortex") állandó visszatérője a lejátszómnak, míg esetenként becsúszik egy-egy Watchtower vagy Mekong Delta dolgozat is. Nem mintha klassziskülönbség lenne a fenti bandák között, hiszen átlagos hallgató alig tudná megállapítani, melyikük lemezét hallja, mégis, valahogy a berliniek rendre hátrébb szorulnak.

A Spock's Beard-tagokból verbuválódott amerikai Pattern-Seeking Animals tavaly megjelent debütáló nagylemeze (kritika ITT) nagyjából az újkori Yes által lefektetett, populárisabb prog-rock alapokra építkezett, és mondhatni, hogy végeredményben legalább annyira jól sikerült, mint a progresszív rock-óriások legutolsó stúdióalbuma. Jómagam nem hallgattam agyon a lemezt, de a mostani beszámolóm kapcsán ismét előkerült és jólesett újból elmerülni benne.

Kevés olyan csapat van a színtéren, mint a brit Paradise Lost. A '80-as évek vége óta vannak jelen, és ezidő alatt kis túlzással minden fontosabb underground műfajt végigzongoráztak. Death metal, doom metal, gothic, de még a new-wave-be és a klasszikus rockba is beletenyereltek. Tulajdonképpen példa értékű az a rizikóvállalás amit a csapat tanúsít egy-egy új albumnál. 

Két év klip szünet után ismét hallat magáról az idén ötesztendős, budapesti alternatív rock formáció, a Defekt zenekar. A jó hangulatú, sokszor önkritikus és önironikus csapat ezúttal egy próbatermi klippel lepi meg táborát. A Barátnak nem jó című daluk pedig egy populárisabb mű, melyet Nagykőrösön rögzítettek, a KD Recording Studióban, míg a videoanyagokat a Dürer Stúdió stúdiótermében vették fel. A bandához tavaly csatlakozott a tiszta és erős hangú, energikus új énekesük, Marsi Dia, akinek ez lesz a zenekari klipdebütálója. A dob poszton az együtteshez tavaly visszatérő alapító dobosát, a Drumkillers női tagját, Vastag Viktóriát hallhatjuk és láthatjuk.

Az Old Forest lemezpromójához csatolt bandafotókat nézegetve egy atomsúlyos, kompromisszummentes és pusztító black metal muzsikát képzeltem el. A srácok arcfestéssel és fordított keresztekkel pózolnak az erdőben, ráadásul fekete-fehérben, még jobban kihangsúlyozva ezzel sötét arculatukat.

Axel Rudi Pell, a veterán német gitárhős, a Steeler egykori bárdistája és a Ritchie Blackmore-iskola növendéke már évtizedek óta fáradhatatlanul koptatja a bundokat gitárjain és csak úgy ontja magából a szólólemezek végeláthatatlan sorát. Ám valamiért csak az egykori Rainbow- és Black Sabbath-dobos, Bobby Rondinelli 2013-as csatlakozása keltette fel igazán az érdeklődésem Axel muzsikája iránt.

Hülye egy dolog, amikor az embernek elvárásai vannak… Elvileg minden prekoncepció nélkül kellene fordulnunk minden jelenséghez, személyhez vagy zeneműhöz, hogy annak értékeit minél tisztábban láthassuk-hallhassuk, csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Előzetes élményeink akarva-akaratlanul befolyásolnak bennünket, és ez nem ritkán kicsit keserűbb szájízt eredményez. Amikor a Testament új lemezéről írtam, elárultam, hogy a régi motorosoktól már megelégedtem volna 5-6 kimagasló felvétellel is, ezért kitörő örömmel fogadtam a tényt, miszerint a "Titans Of Creation" gyönyörűen működik, hallgattatja magát az első számtól az utolsóig.

Ahogy azt legutóbbi recenziómban említettem, számomra majdhogynem teljesen mindegy milyen műfajban alkot egy zenekar, a legfontosabb, hogy érezze magáénak és tegyen hozzá valamit a már meglévő alapművek által lefektetett zenei örökséghez. Mindezt azonban könnyebb leírni, mint betartani, mert a lengyel Vader lemezének meghallgatásához komoly erőfeszítésekbe telt félretenni bizonyos előítéleteket, melyek általában olyankor jelentkeznek, ha egy csapat videójában kissé idejétmúlt látványvilág tárul az ember szemei elé és az előadásmód kapásból megkérdőjelezi a hangzóanyag valódi értékét.