Sosem csináltam nagy titkot abból, hogy a black metal számomra a metalszíntér egyetlen olyan alstílusa, mely képes fejlődni, valami váratlant húzni és valódi újdonsággal vagy meglepetéssel előállni. A fémzene többi területe (természetesen tisztelet a kivételnek számító zenekaroknak) mintha az Idétlen időkig című filmben élné mindennapjait és azon versenyezne, hogy ki tudja száznegyvenedik alkalommal újravenni valamelyik Entombed-, Slayer- vagy éppen Pantera-albumot.