2017 ismét bővelkedett kiváló rock/metal kiadványokban: míg 2016 egyértelműen a thrash éve volt, tavaly inkább a doom és death csapatok, valamint a modern hardcore és progresszív bandák jeleskedtek (a black metal frontján mintha diétára fogták volna magukat a zenészek, mert csak mutatóba akadt néhány ilyen jellegű korong, ezek azonban valóban kiugrónak bizonyultak visszamenőleg is). Bízunk benne, hogy magazinunk az előző évekhez hasonlóan (a vonatkozó cikkeket ITT és ITT találjátok) újfent kellően változatos, érdekes és izgalmas listát állított össze: ismét csak olyan lemezeket szerepeltetünk itt, melyekről a Rozsdagyár recenziót közölt. Kellemes böngészést!
30. hely: Egonaut - The Omega
A svéd doom/hard rock csapat, az Egonaut új énekessel vágott neki friss soralbumának és nagyon jól tette! Elképesztően hangulatos, a Hammond-orgona és a mellotron hangsúlyos alkalmazása révén a '70-es éveket is megidéző, húzós korongjuk telitalálat, gyakorlatilag üresjárat nélküli produkció.
A svéd blackened death metal brigád, a Throne Of Heresy konceptalbumot írt, mégpedig az Európát a XIV. században megtizedelő Fekete Halálról, azaz a pestisjárványról. A lemez historikus pontossággal járja végig a járvány kialakulását, terjedését és diadalmenetét, egészen az apokaliptikus végkifejletig. Nem vidám téma, de mégis miről írjon egy hasonszőrű csapat? A zenei megvalósítás pedig csillagos ötös.
Listánk egyetlen klasszikus hard rock lemeze a veterán amerikai Mr. Big aktuális kiadványa: aki csak a To Be With You című kilencvenes évek eleji megaslágerükről ismeri őket, azt hatalmas meglepetés érheti a "Defying Gravity" kapcsán, mert itt világklasszis zenészek játszanak veretes, de mégis friss rockzenét, mégpedig mindenféle kötöttség nélkül.
A svájci technikás death metal csapat, a Virvum debütalbuma a stílus egyik koronaékszere lett 2017-ben: elképesztő hangszeres tudással előadott, de ami még fontosabb, húzós riffekkel és varázslatos dallamokkal, néha szinte dzsesszes megoldásokkal teli anyag ez, mellyel bátran próbálkozhatnak azok is, akik a színteret bottal három méterről sem piszkálnák meg.
Nehéz idők járnak a dallamos death metal kedvelőire: a régi nagyok jórészt már továbbléptek, a fiatalabb trónkövetelők pedig egyelőre nem igazán nőttek fel a feladathoz. Szerencsére a finn Noumena idén kiadta legerősebb albumát, mely telis-tele van melodeath slágerekkel, körítve a már megszokott finn melankóliával.
Az amerikai 1476 elnevezésű duó a listánk egyik olyan csapata, mely a hardcore-ból indulva megérkezett a post-metalhoz, hogy keverje azt a nyolcvanas évek eleji brit post-punk hangulatával és melódiáival, beleszőve a dark/gothic rock megközelítését. E sokféle hatás eredőjeként egy rendkívül izgalmas és egyéni hangzás született meg, mely nagyon könnyen addiktívvá válhat.
A modern, popos hatásokkal és elektronikával operáló, metalcore alapú csapatok közül idén a svéd The Unguided hozott ki egy kifejezetten erős albumot. A zenekart a Sonic Syndicate elnevezésű brigádból kivált tagok hozták létre, de mára már magasabb színvonalon alkotnak, mint anyabandájuk.
Bár 2017-ben nem jött ki annyi kimagasló thrash metal anyag, mint az azt megelőző évben, az amerikai thrash csapat, a Havok negyedik soralbuma méregerősre sikeredett. Agyas, technikás, összetett, szinte progresszív riffelés, társadalomkritikus szövegvilág, eszement szólózás: könnyen eszünkbe juthat a Megadeth neve, de korántsem egy kópiacsapatról van szó.
A lengyel színtér végeérhetetlenül ontja magából a legkülönbözőbb extrém metal bandákat: a több mint negyedszázados pályát a háta mögött tudó Hate idei tizedik soralbuma egyértelműen eddigi legerősebb kiadványuk, a blackened death stílus egyik csúcslemeze.
A finn Herem az év egyik felfedezettje: ultrasúlyos, szinte sludge metalba hajló doomot játszanak, ráadásul énekesnőjük olyan démoni, embertelen hangokat présel ki magából, hogy önkéntelenül Karras és Merrin atyák telefonszámát kezdjük el keresgélni a mobilunkban. Olyan pokoli hangulatot képesek átadni egyébként korántsem befogadhatatlanul szélsőséges dalaikkal a finnek, hogy bizony az összes black csapat felkötheti a felkötnivalót.
A detroiti death/doom Temple Of Void második albuma olyan gyomrost visz be a progresszív és modern death metal rajongóinak, hogy utána legalább két hétig görnyednek majd levegő után kapkodva a kanapén. A mindenható riff ereje teljes pompájában mutatkozik itt meg, de az amerikaiak más stílusokból is szívesen vesznek át színezőelemeket és bolondítják meg a dalokat.
A death metal amerikai atyaúristenei, a stílusalapító Morbid Angel utolsó albumával akkorát bukott, mint az ólajtó: a primitív indusztriális/alternatív metal senkinek sem jött be, sőt, nagyon komoly döbbenetet és utálkozást váltott ki a rajongók körében. A zenekarvezető Trey Azagthoth az akkori teljes felállást szélnek eresztette és idén kiadott egy ízig-vérig death metal albumot, mely a stílust ugyan nem újította meg, de bőven a színtér 2017-es csúcsteljesítményei közé tartozik.
A teuton thrash legendás veteránja, a Kreator év elején szállította le tizennegyedik stúdióalbumát, mely telis-tele van emlékezetes szólókkal, ikergitáros melódiákkal és jól memorizálható refrénekkel. Ennél befogadhatóbban, dallamosabban és epikusabban a saját stílusukban egész egyszerűen képtelenség alkotni. Teszik ezt a németek úgy, hogy még a kellő mértékű és a thrash alapját adó agresszivitást is sikerült megőrizniük.
A régivonalas amerikai death metal egyik meghatározó zenekara az Immolation: egyenletesen magas színvonalon alkotnak, de februárban kiadott albumuk a stílus tradicionális ágának legsikerültebb korongja lett 2017-ben. A Morbid Angel hitelességét sokan megkérdőjelezik, ismerve azt a két kanyart, melyet az elmúlt években megtettek, de a hasonló iskolát kijáró Immolation esetében ez fel sem merülhet: kiváló lemez ez egy komoly csapattól.
A svéd In Mourning tagjainak mellékprojektjeként induló Antarktis az év egyik legzseniálisabb post-metal anyagát tette le az asztalra. Szép dallamokkal, kellő mértékű skandináv melankóliával teli zene ez, mely azonban nem nélkülözi a helyenkénti és kompozíciós értelemben szükséges súlyosságot. Reméljük, lesz folytatás is.
Az év legnagyobb meglepetését a rockhallgatók jó része által már leírt Cavalera-testvérpár szállította le nekünk: ki hitte volna, hogy a hajdani Sepultura-alapítók, akik a "Roots" évfordulós hakniturnéjával, nem éppen a legjobb formájukban próbálják még talán utoljára besöpörni a belépőjegy- meg pólóvásárlásra váltható rajongói szeretetet, egy eszementen zúzós, a nosztalgiafaktort is korrekten kezelő, sodró és fifikás lemezt készítenek el? A Cavalera Conspiracy új korongja pedig pontosan ilyen.
A svéd Avatarium klasszikus hard rock hatásokkal teli doom metalt játszik, melybe rengeteg art/avantgárd elemet is belesző. Ráadásul Jennie-Ann Smith személyében egy egészen szuggesztív és kiemelkedő hangi adottságokkal rendelkező énekesnő áll a mikrofon mögött. A csapat egyszerre tud örök érvényű módon megszólalni, de mégsem gondolhatjuk azt, hogy valami letűnt korszak mementójaként maradt volna itt nekünk a régen elköltözött szomszéd lemezgyűjteményéből. Kiváló album.
A kilencvenes évek eleji norvég black metal mozgalom egyik nagy túlélője a Satyricon: több kanyar után jutottak el idei lemezükhöz. Ez pedig egy kompromisszummentes modern metal album: még extrémnek sem mondható, mert megszólalásának, illetve dallamainak köszönhetően nagyon is hallgattatja magát. Valaha a metal azért jött létre, hogy a populáris, slágeres zenék ellentétpárjaként lépjen fel: nos, a Satyricon kilencedik stúdióalbuma pontosan ezt teszi, megkérdőjelezhetetlen színvonalon.
A brit Threshold a progresszív metal egyik legpatinásabb képviselője: bár az igazi nagy sikerek mindig elkerülték őket, ez semmit sem von le lemezeik színvonalából. Nincs ez másként legfrissebb anyagukkal sem, mely dupla album formájában érkezett, azaz van időnk belemerülni a zenei világukba.
A svájci csapat, az Impure Wilhelmina a post-metal borongós hangulatát ötvözi a nyolcvanas évek eleji brit post-punk világával (The Smiths, Joy Division, The Cure), ebből pedig egy egyéni hangú, fogós dalokkal teli album született.
Az amerikai post-hardcore zenekar, a stílus egyik legbefolyásosabb és legsikeresebb csapata, a New York-i Glassjaw pontosan tizenöt évvel ezelőtt jelentkezett utolsó korongjával: friss anyagán pedig izgalmasabb, élőbb és őszintébb zenét játszik a 2000-es és 2010-es évek összes metalcore/matchcore/stb. csapatánál és ez önmagában sokatmondó.
Az epikus heavy/doom metal színtéren a svéd Sorcerer elkészítette a stílus idei legjobb albumát: ez bizony klasszikus, veretes nehézfém olyan mesterek révén a végletekig kidolgozva, akik évtizedek óta kiérlelt tudásuk legjavát beleadva, a stílus iránti rajongásuk által vezérelve készítették el pályájuk egyik mesterművét.
Costa Rica-i zenekar még nem szerepelt listánkon, de ennek is eljött az ideje: a Corpse Garden avantgárd death metalt játszik, egészen elképesztő módon. A disszonáns riffek gyakran kakofóniába csapnak át, majd a legváratlanabb helyeken váltanak fejbólogatós, groove-os húzásba.
A Darkthrone egyik fele, Nocturno Culto áll a norvég csapat élén: a Sarke zenéje a black metalban gyökerezik, de gyakorlatilag hiányzik belőle minden olyan zenei eszköz, mely annak jellemző jegye. Végig középtempósan, súlyosan riffelősen hömpölyög előre a zene, a feketefém tradíciókat maga az atmoszféra, illetve a frontember jéghideg, érzelemmentes, rekedt előadásmódja hozza csak vissza.
A The Devil's Blood romjain alakult holland Dool élén Ryanne van Dorst énekesnő áll, akinek orgánuma, karaktere, fantasztikus hangja határozza meg a leginkább modern dark rocknak nevezhető stílust. Dallamos, sötét, rejtélyes: kevés debütalbum üt ekkorát, mint ez.
A bostoni technikás, progresszív death metal csapat, a Replacire megalkotta stílusának legerősebb anyagát: az eszement hangszeres teljesítmények, szólók mellé rendszeresen érkeznek váratlan vokális megoldások, dallamok, refrének, melyek teljesen megbolondítják a nótákat. Zeneiség, súlyosság, kiváló dalszerzői kvalitások: a Replacire esetében minden és mindez a helyén van.
A még mindig szemtelenül fiatal tagokból álló amerikai Code Orange az év egyik legsúlyosabb, de egyben legösszetettebb post-hardcore albumával állt elő még 2017 legelején: súlyos, kíméletlen, nehezen befogadható és kategorizálhatatlan anyag, pontosan olyan, amilyennek egy kortárs metal lemeznek lennie kell.
3. hely: VUUR - In This Moment We Are Free / Cities
A holland The Gathering egykori énekesnője, Anneke Van Giersbergen hosszú idő után tért vissza a metalhoz frissen összehozott csapata, a VUUR debütalbumával. Ha régóta arra vártál, hogy Anneke csodálatos hangja ismét ebben a stílusban és keretek között tündököljön, akkor fellélegezhetsz: korszerű hangszereléssel megvalósított, progresszív ízekkel teli, lenyűgöző bemutatkozás lett ez.
A sludge/hardcore sötéten gomolygó mocsarából indult amerikai Mastodon mára talán a legfontosabb metal zenekarrá nőtte ki magát: minden lemezük eseményszámba megy, és ez most sincs másként. A Mastodon zenéje minden ízében, elsőre felismerhetően metal, de pontosan azokat a prekoncepciókat cáfolja meg, melyeket a műfajjal szemben a legtöbben mosolyogva és lenézően sorolnak.
A norvég Enslaved a heavy metal táplálékláncában a csúcsragadozó pozícióját foglalja el. Nem sokan léteznek és működnek ezen a szinten rajtuk kívül és az idekerülés egyáltalán nem az eladott lemezek példányszámától vagy az értékesített koncertbelépők mennyiségétől függ. Mastodon, Gojira, Tool, Enslaved: tizenöt-húsz éven át tartó, egyenletesen kimagasló színvonalú stúdióalbumok, a művészi fejlődésben beálló stagnálás érzetének legcsekélyebb jele nélkül.
