Oka van annak, hogy mostani retrospektív anyagunk a britek tizenharmadik lemeze. Bár annyira nem régi maga az album, hiszen csak 11 éves, de pont egy olyan eleme az életművüknek, mely megdöbbentően mellőzött, még a csapat által is. Ezen a ponton már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a sokat vitatott "Depeche Mode cover band" korszak teljes egészében a múlté (illetve volt mostanáig, de az már nem Paradise Lost cégér alatt megy), és a 2009-es "Faith Divide Us, Death Unite Us" album óta az is, hogy sokkal inkább a korai, doom-death világ lett újra a standard. 

Lehet egyszerű tiszteletadás, de akár véletlen is, mindenesetre a Black Sabbath ikonikus kabalafigurája, a szárnyas ördög úgy rárepült a 2018-ban megalakult olasz doombanda, az 1782 április 14-én megjelent harmadik nagylemezének ("Clamor Luciferi") borítójára, mely a Heavy Psych Sounds gondozásában jött ki, mint Tony Iommi szelleme a formáció által elővezetett démoni fémzene védjegyeként szolgáló ólomsúlyú riffekre.

Néhány nappal ezelőtt látott napvilágot a sokkoló hír, miszerint a kanadai The Agonist befejezi működését. A döntés meghozatalában szakmai és személyes okok egyaránt közrejátszottak, ám az egykori tagok továbbra is zenével foglalkoznak majd.

Régóta titkos favoritom a még 1998-ban megalakult brit black metal trió, az Old Forest. A 2001-ben fel is oszlott, majd 2007-ben újjáalakult brigád azóta szép csendben (de ezt szó szerint kell érteni, mert promóciójuk körülbelül a nullával egyenlő és érezhetően nem is igen akarnak kitörni a legmélyebb underground bugyraiból), sorra hozza ki jobbnál jobb lemezeit. 

Honnan máshonnan? Tehetnénk fel a kérdést, amikor megtudjuk, hogy a Margarita Witch Cult nevű sabbathista doom metal trió a legendás Black Sabbath szülővárosából, Anglia egyik legfontosabb ipari negyedeként számon tartott településéről, Birminghamből indult útjára.

Az amerikai progresszív death metal/deathcore zenében utazó Entheos legénysége két főre redukálódott az elmúlt évek alatt. Ugyanakkor ez mégsem okozott különösebb gondot abban, hogy a csapat elkészítse harmadik nagylemezét, a "Time Will Take Us All" névre hallgató bestiát.

Kevés olyan zenekart tudok mondani az undergroundból, mely az elmúlt évek során jelenséggé nőtte ki magát. Ez a titulus következhet a csapat zenei teljesítményéből, illetve a színtéren elfoglalt szerepéből. Most nagy hirtelen olyan gárdákat tudnék emlegetni, mint a lengyel Mgła, akik nem csak feltűnően technikásan űzik a black metalt, hanem egy olyan élő atmoszférát teremtenek ehhez az egészhez, mely konkrétan példa nélküli. De ide sorolható még a görög Septicflesh is, akik a 2008-as "Communion" lemez óta a sajátos dark-death-szimfonikus egyvelegükkel lényegében egy teljesen egyedülálló produktummá nőtték ki magukat. 

Kevesebb, mint egy hónap van hátra az idei Nova Rock Fesztiválig. Június 7-e és június 10-e között újra rock- és metalzenétől lesz hangos a Hegyeshalom/Nickelsdorf melletti Pannonia Fields. Ahogy már megszokhattuk, a giganevektől egészen a nagyobb undergound nevekig széles skálán találjuk meg kedvenceinket a fellépők névsorában.

Akik hasonló korosztályba tartoznak, mint én (20-as évek legvége, 30-asok legeleje), és a korai tiniéveikben kezdték el a szocializálódást a hazai rock/metal közegbe, esetleg még ilyen Margit-szigetes, Deák-teres, Nyugatis társaságokban is mozogtak, azoknak biztos valamilyen szinten dereng a svéd Deathstars neve. Lehet, hogy soha egyetlen dalt nem hallott tőlük, vagy csak azért hallgatta sokat a Death Dies Hard című slágerüket, mert az adott társaságban ott volt az az egy bizonyos goth/emo csaj, akibe halálosan szerelmes volt, neki meg történetesen pont ez volt az éppen adott kedvence. 

A közel húszéves múltra visszatekintő The Agonist ma jelentette be, hogy befejezik működésüket. A kanadai csapat legutóbbi sorlemeze "Orphans" címmel 2019-ben jelent meg (kritika ITT), amely igen szép sikerekkel gazdagította a zenekart.