Akik hasonló korosztályba tartoznak, mint én (20-as évek legvége, 30-asok legeleje), és a korai tiniéveikben kezdték el a szocializálódást a hazai rock/metal közegbe, esetleg még ilyen Margit-szigetes, Deák-teres, Nyugatis társaságokban is mozogtak, azoknak biztos valamilyen szinten dereng a svéd Deathstars neve. Lehet, hogy soha egyetlen dalt nem hallott tőlük, vagy csak azért hallgatta sokat a Death Dies Hard című slágerüket, mert az adott társaságban ott volt az az egy bizonyos goth/emo csaj, akibe halálosan szerelmes volt, neki meg történetesen pont ez volt az éppen adott kedvence. 

A közel húszéves múltra visszatekintő The Agonist ma jelentette be, hogy befejezik működésüket. A kanadai csapat legutóbbi sorlemeze "Orphans" címmel 2019-ben jelent meg (kritika ITT), amely igen szép sikerekkel gazdagította a zenekart.

Most arról, hogy milyen a kapcsolatom a klasszikus hard rockkal, ugyanannyira tudnék ódákat zengeni, mint három mondatban összefoglalni. Én már bőven az a generáció vagyok, melynek mondjuk ki, amennyiben ez rajongása tárgya, úgy ez inkább egy mindenféle alapot nélkülöző kultuszimádat. Ez nem feltétlenül rossz, de mivel mi inkább már a 2000-es évek nu metalján és modern metalján szocializálódtunk, hard rockként meg leginkább a már rádió rockká nemesedett műfajjal találkoztunk, ezért teljesen másként viszonyulunk ehhez a világhoz.

Ha van műfaj a metalon belül, mely a leginkább túltelítetté vált az elmúlt 8-10 évben, akkor az fixen a death metal. Ez az alapvetően '80-as, '90-es években fénykorát élő zsáner a 2000-es évekre eléggé háttérbe szorult, először a nu metal miatt, utána az esetek többségében mérhetetlenül kommersz metalcore miatt, és a legmasszívabb újra fellángolását a deathcore-nak köszönheti, ami azért valljuk be, inkább hiánypótlásra jó, mintsem tényleges trónöröklésre.

Arra kellett rájönnöm, hogy ahhoz mérten, hogy milyen gyakorisággal járok koncertekre, megdöbbentően ritkán megyek black metalra. Emlékeimben az utolsó ilyen a pár hónappal ezelőtti Gorgoroth volt, előtte meg 2019-ben a Rockmaratonon a Marduk. Tény, hogy közben lenyomtunk egy többéves világjárványt, ami minden volt, csak hasznos nem a koncertiparnak, de még ezzel együtt is sértően visszafogott mennyiségben jelenek meg ilyen bulikon.

Hivatalos Facebook-oldalán jelentette be az 1996-ban megalakult kanadai punk rock csapat, a Sum 41, hogy 27 év után feloszlanak. Bár a döntés okára nem tértek ki, a jelenleg is futó turnéjukat még befejezik, illetve a "Heaven And Hell" című utolsó lemezüket még kiadják (a banda legutolsó albumáról ITT írtunk kritikát, míg tavaly októberi Aréna-beli koncertjükről ITT írtunk beszámolót).

Harmadik nagylemezével jelentkezett a 2009-ben megalakult belarusz death metal horda, az Extermination Dismemberment, mely az Unique Leader Records jóvoltából került a boltok polcaira május ötödikén "Dehumanization Protocol" címmel.

Az énekes-fuvolás Ian Anderson vezette brit progresszív rock formáció, a Jethro Tull már régóta túljutott pályafutása zenitjén: az 1967-ben megalakult csapat rendkívül kreatív életútja számos remekművel szolgál, egy ideje azonban már csak a megbízható szintet hozzák, különösebb izgalmak nélkül.

Temérdek koncerttel köszöntött be a május. A klubok mellett most már a szabadtéri helyszínek is megnyitják kapuikat és remélhetőleg az időjárás is kegyes lesz kedvenceink koncertjeihez. Nagy nevekben nem lesz hiány ebben a hónapban sem, de underground szinten is találhatunk kedvünkre való csemegét a punk/rock/metal minden műfajában.

Az 1996-ban megalakult, majd 2000-ben feloszlott, Czeglédi Tamás, Háni Szabolcs és Horváth Tamás alkotta techno-indusztriális metal csapat, a S.N.O.T. tavaly alakult újjá 22 év után. A koncertezésbe is belevágtak és most egy új dallal és klippel jelentkeztek Az út címmel, melynek premierjére a Rozsdagyáron kerül sor.