Amikor létrejött a Kedvencek temetője rovatunk, hirtelen számtalan album ugrott be, melyről érdemes lenne megemlékezni. Hatalmas csapatok elfelejtett lemezei, kisebb csapatok alkotásai, melyek szintén hasonló cipőben járnak, és olyan kis gárdák albumai, melyekről sanszosan szinte soha senki nem hallott szinte semmit, pedig kifejezetten erős darabokról van szó, igazi rejtett kincsekről.

Jelen cikkünk tárgya szerintem a legtökéletesebb példa arra, hogy egy alapvetően masszívan underground irányzat egyik képviselőjeként hogyan lehet mégis úgy bele-bele kacsintani a mainstreamebb világba, hogy közben végig megőrzi a csapat az identitását.

Immáron tizenhetedik alkalommal került megrendezésre az osztrák Nova Rock Fesztivál. A 2005 óta működő rendezvényen évről évre megfordulnak a rock/metalműfaj nagy nevei. Itthon a Sziget Fesztivál volt hasonló volumenű rendezvény, de mára onnan már kikoptak e stílusok előadói.

Ha az eddigi nevek nem győztek volna meg minket (mi ITT írtunk róluk, de a fesztivál hivatalos Facebook-oldalán is felidézhetjük őket, IDE kattintva), újabb fellépő csomaggal jelentkezett a Mátra-sástói underground fesztivál.

Próbáltam, de nem sikerült a szcéna idei legmegosztóbb bandája mellett elmennem szó nélkül. A brit Sleep Token teljesen váratlanul robbant be a metal színterére „Take Me Back To Eden” című bő egyórás lemezével. A reakciók a legkülönbözőbbek voltak: kritikusok izzó gyűlölettel vagy fejvesztett rajongással fogadták, a banda percek alatt rakja teltházasra a bulihelyeket, miközben a hallgatóság vagy teljes odaadással csügg a dalaikon vagy savanykás poénokat sütöget el a kárukra – mi okozhatja ezt a polarizált fogadtatást? És milyen valójában a „Take Me Back To Eden”?

A pszichedelikus acid rockban utazó olasz formáció, a Giöbia a legújabb nagylemezével jutott el hozzám első ízben. Nem friss csapatról van szó, ám az általuk képviselt zenei vonal már eleve gátat szab egy kiadósabb reflektorfénynek, szóval nem lepődtem meg túlságosan azon, hogy most hallom először a Giöbia nevet.

A legutolsó, 2021-ben megjelent "Vadak" album óta (kritikánk ITT olvasható, a 2020-ban a zenekarvezetővel készített videointerjúnk pedig ITT nézhető meg) sok minden történt a Thy Catafalque körül. A 2011 óta Kátai Tamás stúdiós szólóprojektjeként működő formáció a 2021-es Fekete Zaj Fesztiválon a hazai underground metalszcéna soraiból verbuvált vendégzenészekkel kiegészítve megtartotta első koncertjét, mely később élő felvételként is megjelent. 

Szerintem eddig jelen cikkünk alanya okozta számomra a legtöbb fejtörést, mióta lemezkritikák írásával foglalkozom. Egy darabig abban sem voltam biztos, hogy írjak-e erről a korongról. De kezdjük az elején. 

Ha van olyan formáció, amely úgyszólván megkerülhetetlenné vált a szimfonikus metal berkein belül a Nightwish, az Epica, a Therion vagy a korai Within Temptation mellett, az minden bizonnyal a Sirenia. A zenekart az a Morten Veland alapította, akinek nevéhez a Tristania 1996-os létrejötte is köthető, majd együttesét 2001-ben elhagyva született meg ez a csapat.

A Bongzilla az egyik legkiszámíthatóbb és egyben legmegbízhatóbb csapat a komplett stoner/doom színtéren. Az 1995-ben hangszert (és füvet) ragadó formáció sarokkövei a Black Sabbath és a kannabisz. Ez a két dolog foglalja keretbe a banda munkásságát. A hangzatos elemek persze önmagukban még nem jelentenek sokat.